ARANY JÁNOS 1817. március 2., Nagyszalonta – 1882. október 22., Budapest 
Már életében halhatatlannak számított. Nagy epikai műveiben - a Toldi verses regényhármasában, a Buda halálában - és a művészi tökéllyel kiformált balladákban kora világirodalmának szintjére emelte a lélekábrázolást. Népi ihletésű, de a romantika és a realizmus eredményeit magába foglaló költészetében a hibátlan formaművész, a költői nyelv zeneiségének és szemléletességének művésze egyesül, hogy kifejezze a népét féltő, kora problémáitól gyötört, a hajdani képek látomásait idéző, minden hatásra érzékenyen rezdülő lelket. Falusi embernek indult, és városi ember lett, aki tanúként ismerte és tanúsította a Pestből és Budából Budapestté váló új nagyváros városi élményeit. Nincs az az igényes népiesség, és nincs az az igényes urbánusság a mi irodalmunkban, amely ne Arany Jánosban gyökereznék, és ne őbenne találná meg legfőbb hagyományát. Az ő életművének egysége bizonyítja a magyar népiesség és a magyar urbánusság elválaszthatatlan egységét, ugyanannak a nemzeti irodalomnak kétféle, de egybetartozó arculatát. Forrás: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka
|
