BAKA ISTVÁN 1948. július 25., Szekszárd – 1995. szeptember 20., Szeged 
A költői képalkotás és szerepjáték-költészet egyik legjelentősebb megújítója; költő, író, műfordító, szerkesztő. Baka István csendes, magányban alkotó személyiség volt, de tehetségére már első verseinek megjelenése után felfigyelt a kritika. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy teljesen egyéni látásmódú, erős tehetségű költő jelentkezett az irodalomban. Egyre nagyobb megbecsülés övezte. Kevés szavú költő volt, a nyolcvanas évek közepétől a folyóiratok már szinte versengtek verseiért. Az is külön súlyt adott neki a megosztottságoktól szenvedő magyar irodalomban, hogy Baka István az úgynevezett „népi” és „urbánus” irodalmi csoportok között mintegy hidat képezhetett mindkét szemlélettel érintkező, de egyik táborba sem sorolható költészetével. Baka, mesterségéhez (hivatásához, küldetéséhez, művészetéhez, ahogy tetszik) híven haláláig rögzítette benyomásait, és gazdagította azokkal a nyelvet: az egyetlen dolgot, amiben feltétel nélküli szeretetet és igazi nagyságot érzett élete során. Tragikus hangoltsága, jóllehet hol szkepszisben, hol szarkazmusban, hol görcsösségben, hol tompaságban nyilvánult meg, végigkísérte költői pályáján. Életműve eleven és egész, lankadatlan érdeklődést kelt ma is; példázza ezt az a tonnányi iromány, amit a kortársi recepció és a figyelő utókor termelt költészetéről, annak kapcsán vagy annak ürügyén. És ez így helyes. Fellapozzuk, és ő naponta éli meg imádott nyelvében az igazi feltámadást. Bodor Béla: ...Kemény hullámú lobbal ég... című írásából
|
