BERZSENYI DÁNIEL 1776. május 7., Hetye – 1836. február 24., Nikla 
Költészetének fénykora összesen négy év. A Martinovics-per utáni dermedtségben és lassú oldódásban éledt és gazdagodott a magyar irodalom, polgári fejlődés híján a nemesség haladó szándékú és indulatú kisebbsége tapogatózott a jövendő felé. És egyszerre csak megszólalt Berzsenyi Dániel olyan erőteljes dübörgéssel, olyan fenséggel, s hozzá olyan újmódi nyelven, amelyet első olvasásra nem is mindenki értett. Hiszen aki merőben újat mond merőben új kifejezési formákkal, az először is az érthetetlenség vádjával találkozik. Ódái drámákat rejtenek. Vádlóként jelenik meg a dicsőséges múlt az elkorcsosult jelen szemében. Nemesi gőg ütközik össze a józan értelemmel. Minden érzelem szenvedéllyé fokozódik. Lelkében és töprengéseiben a kor egész konfliktusrendszere megmutatkozik. Gőgösen büszke a nemességére, és szorongva látja ennek a nemességnek történelmi túlhaladottságát és erkölcsi hanyatlását. S mindezt ki tudja fejezni költészetében, amely oly pompás nyelvezetben tör ki belőle, amilyenhez hasonlatos mindaddig magyarul elképzelhetetlen volt. S csak 1813-ban, amikor versei kötetben megjelentek, a harminchét éves Berzsenyiről vehette tudomásul az irodalmi élet, hogy megszólalt az új hang. 1817-ben éri Kölcsey kemény kritikája. Verset ettől kezdve alig-alig írt. Halálakor az irodalom, az akkor már diadalmas romantika úgy vette körül a sírját, amint az rangjánál fogva megillette. De azon, amit Berzsenyi megalkotott, mit sem változtatott vagy módosított a meg nem értés. Az ódák és az episztolák költészetünk kincsestárának legnagyobb kincsei közé tartoznak. Forrás: Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka
|
