CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY 1773. november 17., Debrecen – 1805. január 28., Debrecen 
Ő a „víg poéta”. A magyar Amadeus. A költő, akinek sehol nincs maradása, pedig, ha kérnék, maradna. A költő, akinek - egy fordítást kivéve - a huszonkilenc magyarországi nyomda egyikében sem sikerült verseskötetét kinyomattatnia. Mikor az 1795 utáni évek Magyarországának irodalmára gondolunk, ennek az udvarházról udvarházra vándorló költőnek a képe állhat előttünk. Egész élete harmincegy esztendő. E rövid idő alatt olyan gazdag, sokszínű és maradandó életművet hagyott hátra, hogy Vörösmartyig, Aranyig és Petőfiig sincs párja. Költői, nyelvi talentum volt. A görög és latin után sietve tanulta az olaszt, németet, franciát. Sóvárgott a természet titkai után, és gyönyörűnek találta azokat. S miközben verseiből a pasztellszínű rokokó báj és könnyedség árad, a végső dolgok ijesztő komorságát, filozófiai mélységét is érzékeltetni tudta. Debrecenben nemcsak óvták, vigyázták a tehetségét, de elviselték, eltűrték a másságát is, korlátokat nem ismerő természetét, életörömben fogant kópéságait. Egészen 1795-ös irgalmatlan kicsapatásáig. Az ítélet Csokonai pályáját derékba törte. Kenyértelen vándorlások, elhagyott vidéki kúriák csöndjében magasztalta a rousseau-i magányt. Pedig dehogyis magányra vágyott! Társakra, szerelemre, otthonra, irodalmi életre, sikerekre. De sorsa ellenére sem volt borús kedélyű: „...belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongós is játszik és teremt.” De ő is tudta, hogy csak a távoli utókornak. Forrás: Komáromi Gabriella, in.: 99 híres magyar vers (Móra Könyvkiadó, 1995)
|
