FARKAS ÁRPÁD 1944. április 3., Siménfalva – 
Útkeresés, megtorpanás nélkül – de szigorú-szüntelen önvizsgálatban – sírta-harsogta sorsát, nyugtalan-lázas ifjúságának lebilincselő vallomásait, és panaszolta-kiáltotta vádlón, merész víziókban a nyelvi jogfosztottak, a magyartalanításra ítéltek közösségének kálváriáját. Farkas Árpád a Székelyföld szülötte. 1944-ben Siménfalván látta meg a háborútól füstös napvilágot, újabb országromlásnak idején. Akkor éneket nemigen, csak sírást hallhatott. Költői világának belső Napja, örökös téli időjárása van. Történelmi fagy, amely őt Babits Jónásaként kergeti zord kalandokba. Panaszáradatban vándorolva, mígnem ott találva magát a fehér fogú Erdélyi Nagy Télben, a Cet-fagy gyomrában. Hogy lelkét erősítse: meleg dalocskákkal próbálta magát a hidegből kidudorászni, és hitte, hogy riadt szívekről zúzmarát olvaszt. Mert sorsa elől, mely övéinek is sorsa volt, nem menekült, hanem annak elébe ment. Az erdélyi magyarság vészkorszakában jelent meg Farkas Árpád első verseskönyve, amelyben túlfűtött álmok ravatalánál kezdett új éneket: nem egyedüliként akkoron, de nemzedéktársai közt a legdrámaibb erővel. Farkas Árpád költészetének sorsproblémás vonulata Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának párjaként értékelhető. Szenvedélyével, tündökletes esztétikai gazdagságával annak méltó folytatása. Ikerszellemek ők, testvérlelkek a személyes sorsukká lett nemzetféltésben éppúgy, mint a férfias hűség fortissimóiban. Nagy Gáspár szavaival: nem volt ő bátor, csak nem volt mersze gyávának lenni. Jó szokásával Isten tartsa meg nekünk. Forrás: Sütő András: Költő az erdélyi télben. Farkas Árpád hatvanéves. (Hitel 2004/6. szám)
|
