FÁY FERENC 1921. június 20., Pécel – 1981. június 10., Toronto 
A nyelvújítás óta minden magyar költő tudja, hogy nemzetünk léte nyelvápolásunk függvénye. Ez alól Fáy Ferenc sem kivétel. Aki maradandó és kényszerű emigrációban is olyan fokon műveli anyanyelvünket, mint ő, az a világ másik felén is csak nemzeti létünket segíti elő, méghozzá tudatosan. Szenvedésekkel teli sorsa verseiben nagyobb mélységeket biztosít számára: több és nagyobb fájdalom több és keserűbb jajt facsar ki a szenvedőből. Hogy milyen csodálatos akkordokkal zengeti fülünkbe és tudatunkba ezt a fájdalmat, az a mi jutalmunk: minden magyar versolvasó jutalma. Életét külföldön leélő magyar költő még nem volt, aki az ő régióit beszárnyalhatta volna! Szabadjon itt idéznem Határ Győző szavait: „Nos, megengedem, a magyar költészetnek kivan a tizenkét apostola, de szent meggyőződésem, hogy közülük egy Fáy Ferenc.”
Forrás: Gyöngyös Imre írásából, Hazátlanul - emigráns költők antológiája (Kráter, 2005)
|
