KAZINCZY FERENC 1759. október 27., Érsemlyén – 1831. augusztus 23., Széphalom 
A nyelvújítás vezéralakja. Bár a nyelvújítás ösztönösen már a bécsi testőröknél megkezdődött, Kazinczy ismeri fel, hogy mozgalomszerűen, az egész irodalomnak és nyelvtudománynak fel kell venni a rendszeres munkát a nyelv gazdagítására. Törekvéseit azonnal, kétfelől is támadják. A konzervatívokat felháborítják az új kifejezések; a túlzók, akiknek lassanként semmiféle régi szó nem jó, óvatos maradinak tartják. Ő pedig szilárdan áll ortológusok és neológusok között: keresi az összhangot a hagyományul kapott anyanyelv és a szükséges gazdagítás között. Igazi jelentősége azonban kultúraszervező, irodalomteremtő létében van, abban a kultúrpolitikai magatartásban, amellyel a felvilágosodás szellemét továbbvitte és vezérként képviselte a következő század első harmadában. Munkásságának talán legjelentékenyebb része levelezése, amelyet évtizedeken át folytat az egész élő irodalommal. Egy ideig úgyszólván egy egész tudományos akadémia szerepét vállalja Széphalomról. A költők és írók, akiket buzdított, felfedezett, népszerűsített, tisztelték benne a költőt is, noha hatására és körülötte sokkalta nagyobb költők emelkedtek fel: Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy Sándor, Szemere Pál, majd Kisfaludy Károly és vele a romantika. Kazinczy szinte a gyámja volt mindezeknek. Kétségtelen, hogy a kortársak között Kazinczy költészete finom, de igen halovány; maradandót csak az epigrammákban tudott fogalmazni. 1831-ben, élete hetvenkettedik évében halt meg. Halálakor már javában tartott a reformkor, az irodalomban Vörösmarty volt a vezéralak, és diadalmasan hirdetett új világot a romantika. Ennek a magyar romantikának az a magyar felvilágosodás volt az eszmei gyökere, amelyet Kazinczy képviselt az elsötétüléstől az új fény derengéséig. Forrás: Internet
|
