RATKÓ JÓZSEF 1936. augusztus 9., Budapest – 1989. szeptember 13., Debrecen 
Ratkó József költészete a huszadik századi magyar líra hagyományai nyomán építkezett. Korábban főként a dal nyelvén fejezte ki magát, később a szélesebb sodrású elégia vagy a kétségbeeséstől fűtött költői rapszódia műfajában adott hangot felismeréseinek, szélesebb körben is érvényes igazságainak. A dalokat elemi szeretetvágy és közösségigény, a világ felfedezésének fiatalos öröme hatotta át, az elégiákból, a rapszódiákból viszont egy töprengő, önmagával és a történelemmel viaskodó költő arca néz reánk. A költészet morális értékek hordozója, megszólaltatója, egyszersmind az élet értelme volt az ő felfogásában, minthogy csupán a tiszta ének képes számot adni az elszenvedett történelmi csapásokról, s megküzdeni a vereségek végzetes lelki következményeivel. A hatvanas-hetvenes évek magyar költészetének szinte általános meggyőződéséhez hasonlóan Ratkó József is a szóba, az énekbe vetette maradék bizalmát, a költészetben kereste személyes üdvösségét. Az esztétikum és az erkölcs a legszorosabban összefüggött az ő gondolkodásában és költészetében, a történelem pusztító hatalmával az éneknek kellett megmérkőznie. Ahogy az Ének megmarad című versben írta: „Bujkálva az idő tárnáiban az ének megmarad, mert elpusztíthatatlan.” A szegények nyomorúságát, a megalázottság kínját végül a költőnek kellett feloldania: „lesz vala köztük költő, akinek szájából kivirágzik végre a szegénységünket, lóvátett reményeinket visszavarázsló hatalmas ének!” A Halott halottaim című válogatott verseskötet záró gondolata nemcsak a küldetéstudatot fejezte ki, hanem a gondolati és érzelmi viaskodásukban megőrzött hitet is. Forrás: Pomogáts Béla bevezetője a Ratkó József Szavalóversenyen, 2001. április
|
