SERFŐZŐ SIMON 1942. október 24., Zagyvarékas – 
Serfőző Simon nem mindennapi gyorsasággal talált rá arra a költői nyelvre és valóságtartományra, mely nem hagyomány nélküli ugyan, ennek ellenére markánsan új és egyéni. Vas szilárdságú sorsát meghökkentő nyíltsággal, keresetlen természetességgel transzponálta verssé. Beszédmódjától távol állt és áll a dolgok megszépítve láttatása, az érzelgősség, a finomkodás. A tetszetősségnél előbbvalónak vélte a pontosságot. Verseit mélyen átitatja a természet és emberszeretet. Amit papírra vetett, egybeesett a vele azonos sorsot élők érzés- és gondolatvilágával. Gyerekkora színhelyén és idejekor az élet egyet jelentett az éjt nappallá tevő küszködéssel, gürcöléssel. Ebben a paraszti környezetben szűkmarkú volt az öröm, kurjantásnyi idejű a vigasság. Létszükséglet volt számára az írás. Tétje volt. A képességeihez méltó célok elérése érdekében csak előre menekülhetett. Az elfogadhatatlant, a sötétben létezést, a testet-leket megnyomorítót tette szóvá költői megnyilatkozásaiban. Az igazságból alig részesülők hiányérzete vezette a tollát gondolatai formába öntésekor. Ő nem program szerint volt elkötelezett. Versein keresztül adott hírt látóköre kiszélesedéséről, az anomáliáktól eltorzult közállapotokról, a közjót visszafogó megnyilvánulásokról. Forrás: Szenti Ernő (Új Horizont, 2004/1)
|
