TARI ISTVÁN 1953. május 15., Zenta – 
Sosem állt be a sorba, nem hódolt be a diktatúrának, s nem hagyta el a vidéket a háború idején sem, inkább a bujdosást választotta. Sok mindenben példát mutatott a kortársaknak: a tartásban, a szülőföldhöz való hűségben és az ottani emberek szeretetében egyaránt. A halál, az elmúlás, az emberi, társadalmi kiszolgáltatottság, az apokaliptikus vég árnyékában, 20. századi siralomvölgyében járva is fölragyog Tari István eddigi életművének mindig mindent bevilágító fénye: az élet! Verseinek egymásba mélyülő és egymásból fölmagasodó háromrétegű nyelvezete van: históriai, allegorikus és szimbolikus. Ugyanúgy, mint az emberiség szent könyveiben. Históriai, azaz a tapasztalati valóságot, allegorikus, azaz tapasztalati valóságot és gondolati elvontságot egymásba fordító, végül szimbolikus, azaz szellemi valóságot hordozó és kifejező nyelv. Ezzel az összetettséggel lett költészete beszélő festészetté. Jártunkban-keltünkben keresztünket vonszolva, vagy arra fölfeszítve el kell tűnődnünk a talán jól meg sem ismert nagyobb és jobb világon. Ha ezt nem tesszük – sugallja Tari István –, a napi élethez idomult szellemünk a jelentéktelen dolgokra zsugorodik, és apró töprengésekbe merül. Vigyáznunk kell az igazságra, mértéket kell tartanunk, hogy meg tudjuk különböztetni a nappalt az éjszakától. Forrás: Internet
|
