élménybeszámoló     

   Talán nem nekem kellene írni most a recenziót... de mégis megteszem, mert rég éreztem már ennyire jól magam – talán mondhatom a zenekar nevében is – mint a Klubban, csütörtök este.

   Régóta készültünk már arra, hogy Beát és Fagyit meglátogassuk... Mi azért is külön hálával tartozunk nekik, hogy tavalyi torontoi utunk egyengetésében bizony nekik is oroszlánrészük volt, nekünk meg egy olyan élményünk lett ezáltal, ami örökre megmarad. Munkásságukat a zenekarból Vili ismeri leginkább (Dara Vilmos), még a régi Szélrózsa időkben indult a barátságuk. Mi, a Székely Műhellyel két éve, a januári Énekmondó Fesztiválon, Szombathelyen Joós Tamáséknál találkoztunk velük először, ahol engem nagyon meglepett ez a szép, elegáns, letisztult duó-játék, amit még ebben a műfajban nem hallottam senki mástól.

   Összejött nekünk eléggé ez a hétvége különben is, a győri meghívással egyidejűleg felkérést kaptunk a József Attila-Emlékháztól, hogy a költő halálának 70. évfordulója alkalmából játsszunk a Ferencvárosi Művelődési Központban, így a héten vadul készültünk mindkét programra... Két autóval indultunk Győrbe, kicsit félve a fagytól és az esetleges megcsúszástól, de hál'istennek az M1-es és az időjárás is kitett magáért, fagyott ugyan, de tiszták, szárazak voltak az utak mindenütt.

   Este fél hét körül megérkeztünk, a fél nyolcas kezdéshez pont kiszámított időnk maradt, Fagyiék már vártak bennünket nagy lelkesedéssel – mint mindig... a Petőfi Művelődési Ház kistermében épp akkor zárult a táncpróba, úgyhogy ők ki – mi meg becuccoltunk hamar. Szerencsére itt nem kellett hangosítással bajlódnunk, csak alapjainkat vittük, meg persze a sok-sok hangszert. Már a bejáratnál több kedves barátunk, Bogdán Kriszta, a büki Tücsökkar vezetője, és meglepetésként, torontoi házigazdánk Bede Fazekas Zsolt édesapja, aki csomagot küldött ki velünk fiának, egy százéves bőröndöt, ami már színpadi díszletnek is beillik...

   Akklimatizálódunk... de szép szó így leírva! Kipakolunk, Anita „kábelez” a gitárokhoz, Vili felrakja az ütős „szet”-et, Misi a basszust brummogtatja, Tamás furulyázik, az ujjait járatván, Csaba belakja a terepet sok hangszerével. Én meg szaladgálok fel-alá az ismerősök között. Sokan jönnek. Vendég lesz ma a Fagyiék által működtetett „Gitáros Klub” is. Ismeretlen arcok számomra, főleg fiatalok, iskoláskorúaktól kezdve, de vannak közöttük felnőttek, még velem egykorúak is, hozzák a kinti hidegtől piros arccal a gitárokat, hangszereket, hamar megtelik a terem. Szívet melengető már ez is, mielőtt bárki bármit szólna... Még nem is ismerjük egymást, de mintha valami láthatatlan dolog mégis összekötne minket, mi is? Hát a zene szeretete, meg a verseké.

   Amíg készülődnek társaim, hátul egy szemüveges „úriember” szólít meg, hogy látta a verseimet, és mennyire megérintették őt, hát mondom köszi, biztos egyidősek vagyunk, és ugyanakkor – ugyanarra szocializálódtunk... így van ez.

   Fagyiék kezdik az estet, hat dallal, bizony elszégyellem magam Ady és Kölcsey versei hallatán, hát nekünk is visszább kellene nyúlni az időben, mi most még csak Petőfinél tartunk... Különös a játékuk, a gitár mellett megszólaló szólóhangszerek, egyfajta nemes egyszerűséggel hagyják felcsengeni, felzengeni a verseket magukat. Szépen emelkednek ki a sorok, nincs sallang, nincsenek manírok, a költő elevenedik meg előttünk... Aztán a végén egy tréfa, Varró Dani (a mai fiatal költők legismertebbike) egy kecsöpös versikéje oldja a komoly hangulatot... nagyon jó!

   A gitáros klub tagjai szemmel láthatólag izgulnak... Nekik nagyon jó, hogy itt fellépési lehetőségük van, bizony a színi szereplést megtanulni – nem könnyű kenyér, erről mi is mesélhetnénk regényeket – még ennyi év után is.

   Aztán meglepő módon – ők nem verseket játszanak, hanem „slágereket”... Bizony! Előkerül a Régi csibészek, egy régi Voga-szám, és végül Fagyi instruálja a tagokat:... akkor a kiállás után így léptek be újra, rendben?... és megszólal – teljes meglepetésünkre, hisz ezt akarták: a Hej, te régi ének, hat-nyolc gitárossal, és Fagyi és Bea finom és határozott hangszerkíséretével a háttérben... Hát ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattunk volna, mint saját dalunkat! (Vili zenéje, és az én szövegem).

   Utána mi jövünk egy rejtett „best of” anyagot hoztunk, de számomra nem is csak ez a fontos, hanem hogy végre mesélhetek a közönségnek, akin látszik hogy értő – és érdeklődő, olyan dolgokról, amit egy „feszesebb” koncerten nem lehet: apró dolgokat magunkról, a versekről, a költőkről, az útjainkról, a munkánkról, vagyis arról, ami egy kicsit (?) nem is kicsit az életünkké vált...

   Jól szólnak a dalok, kedvvel játszunk, és talán kevés hibával is, együtt vagyunk. Észre se vesszük, hogy már tíz óra elmúlt, mikor a koncert utáni örömködésben és beszélgetésekben Fagyi szól, hogy siessünk, mert a házat záró technikus busza elmegy... Még néhány jó találkozás: Anita munkahelyének győri kollégái, Kriszti, akiről már beszéltünk, és hozzám meg odajön egy pár, akik a Barangoló együttes, és ugyanabban a hajóban ülünk. Nagy Anikó és Kulcsár Béla... még a problémáink is szinte szórul-szóra hasonlóak... home studio meg egyebek, de jó hogy találkoztunk, többet kellene talán!

   Indulás, pakolás vissza a kocsikba, és megyünk Beáékhoz, vacsorameghívást kaptunk, egy kis lazítás, beszélgetés reményében. Csöppnyi kedves kis lakás, középen egy nagy asztallal, a „gyerekek” még fenn vannak, mintha csak minket vártak volna... kicsit félnek tőlünk, de hamar oldódik a hangulat – Tamás jóvoltából gyorsan lefut az „első kör” (first take) egy koccintás, kicsit fellazulunk mindannyian – elfáradtunk, bizony. Bea nagyon finom gulyást főzött, ezért külön hálásak vagyunk... sokszor koncert után még vizet inni sem marad időnk, csak rohanunk haza. Aztán a nevetések, ugratások és fotózások közepette előkerülnek a hangszerek, nekik különleges hangszerparkjuk van, a gitárok mellett saz, ukulele, cuatro, amerikai mandolin, dobro gitár, extra darabok, mester-akusztikus gitárok, akusztikus basszus, nem szólva Bea fúvós-arzenáljáról, hát ez bizony egy zenekarnak is elég lenne! A gyerekek is „meg vannak fertőzve”, a tizenhárom éves Peti a „Stairway to Heaven” (Led Zeppelin) bontott bevezetését kapásból tudja... de szép is...

   Elszállnak a percek, és mire észbekapunk, éjjel egy óra van. A közös fotó és ölelkezés után – futás haza, másnap is van nap, munkanap, és este másik koncert, a már említett József Attila emlékműsor. A falon levő „illusztris névsorba” mi is beiratkozunk Dinnyés József, Gryllus Dániel, Radványi Balázs, Joós Tamás, a Strófa, és a költők mellé, hát letettük a névjegyünket – kicsi műfaj ez, mind ugyanazt szeretnénk valahol – a magunk sajátos eszközeivel... Jövőre a NETVERS Fesztiválon találkozunk, azt Beáék szervezik óriási energiával az oldalukon már 18 költő van fenn... meg persze készülnek a dalok is.

   Éjjel negyed négyre érünk Rákospalota-Újpestre, mínusz tíz lehet odakint, a Víztoronynál az autók fagyos képpel néznek az éjszakában, még mellém kanyarodik egy másik késői „bogár”, aztán előzékenyen átenged az úton, Misiéknek intek, köszönöm, és találkozunk holnap – újra.

   Ha van a földön a mennyországnak égi mása, akkor biztos ez lehet, amikor azokkal találkozol, és azokkal vagy együtt, akik szeretnek, és akik – egymástól teljesen függetlenül – ugyanúgy gondolkodnak a világról, és az abban fontos dolgokról, mint Te – vagy mint én.

   Soha ne hagyjátok abba, Hangraforgó...

(lejegyezte: Székely-Nagy Gábor, 2007. december 1.)