Pungor János emlékére szólaltak meg a Jeszenyin-versek     

A Vas megyei TIT nemrégiben elhunyt igazgatója, Pungor János emlékének ajánlották a Magyar Énekmondók IX. Találkozóján szerdán bemutatott Jeszenyin-estet.

A műsor Pungor János utolsó munkája volt, létrehozása során együtt gondolkodott barátjával, Fábián László íróval, illetve természetesen az előadókkal: Joós Tamással, Török Verával és Prikazovics Ferenccel. Az irodalmi est 2005-ben készült; akkor októberben rendezett tudományos konferenciát a Berzsenyi Dániel Főiskola Szergej Jeszenyin (1895-1925) emlékére, ehhez kapcsolódóan mutatta be Jeszenyin-műsorát a vasi TIT irodalmi köre. A zenés estet most felújították, és még hangulatosabbá tették Peltzer Géza közreműködésével, aki tangóharmonikán kísérte az előadást a Mesebolt Bábszínház kamaratermében.

Zsúfolásig megtelt a kisgyerekekhez szokott helyszín a néhai Pungor János ismerőseivel és barátaival, eljött a felesége is, akit az előadók virágcsokorral köszöntöttek.

Joós Tamás gyertyát gyújtott Jeszenyin fényképe mellett a kis asztalon, Peltzer Géza megnyaggatta a harmonika fújtatóját, Török Vera levette a fejéről a szép, virágos kendőt, Prikazovics Ferenc fogasra akasztotta felöltőjét, és elkezdődött az utazás a régmúlt és a közelmúlt emlékektől fátylas tájain. A kissé mulatósra vett estében összeért két árnyék: a megváltást, tisztaságot, őszinteséget kereső orosz kisfaluból jött parasztfiúé és Pungor Jánosé, akit a jelenlévők közül sokan barátjuknak tudhattak, és aki szintén nagyon szerette Szergej Jeszenyint. A versek által Jánosról és Jánosnak szólt ez a meghitt, családias, ünnepi emelkedettségű este, különösen ez a dal, ami a kedvence volt: Elindulok, szelíd zarándok, / mezítlábas szegénylegény, / amerre úsznak zsenge ágak /nyírfaderék fehér tején. // A földet véges-végig mérem, / követve képzelt csillagot. / Közelgő jósorsom remélem, / míg rozstáblák közt ballagok. // Piros almát emel az égre / a hajnal hűvös tenyerén. / Kaszások indulnak a rétre, / énekük lassan ring felém. // Falu-sövény mellett haladva / csöndes igéket mormolok: / százszor boldog, ki elfogadta / a tarisznyát, vándorbotot, // boldog, kit gyér öröm vigasztal, / barát, ellenség elfeled, / kit dűlő, mezsgyekő marasztal, / s ki csak kévéknek hajt fejet.

Századfordulót idéző, édes-bús hangulatban keltek életre a dalok és a versszövegek. Nagyon jól illett az eredetileg egy szál gitárral megszólaló megzenésített versekhez a műsorba újonnan bevett harmonika, amely a véráramhoz hasonló lüktetést kölcsönzött a versfolyamnak. Maga a hangszer is szereplővé vált, nemcsak zenében, versben is; Prikazovics Ferenc mondta el ezt a verset: Húzzad-nyúzzad, te vén harmonika! / A zenész keze csüggedten cibál. / Igyál velem, igyál, rühes szuka, igyál, igyál! // Ó hány szerelem meghempergetett - végig se gondolom. / Mit bámul kéket-fröccsentő szemed? Kell egy pofon?... // Fáj? Hát húzzad azért is! Hangosan! / Eh, egyre megy! / Nem ölöm érted meg magam!/ Fenébe! Eredj!...

Az alkotók azt mondják, műsoron tartják ezt az összeállítást, tovább dolgoznak az egyes dalokon, újrahangszerelik, dúsabb, szalonosabb hangzást adnak az egésznek, talán távolodva a versmegzenésítések szövegközpontúságától a sanzonok magával ragadó zenei sodrása felé. Új megjelenítést kap e dal is: Bokraink közt már az ősz barangol, / kóró lett a fényes laboda. / Zizegő, szép zabkéve-hajadról / nem álmodom többé már soha. // Arcod haván bogyók bíbor vére - / szép voltál, te kedves, illanó! / Szelíd, mint az alkony puha fénye, / s fehéren sugárzó mint a hó....százszor boldog, ki elfogadta a tarisznyát, vándorbotot, boldog, kit gyér öröm vigasztal, barát, ellenség elfeled...


Merklin Tímea, Vas Népe, 2007. január 19.