Saját szövegű dalai mellett ugyanis inkább a magyar líra általa legfontosabbnak ítélt verseit igyekszik maga szerezte dallamokkal - és szuggesztív előadásmódjával - belopni a köztudatba. Valamirevaló tolvajok sokkal inkább kilopni igyekeznek ezt-azt, hogy maguk gazdagodjanak. Dinnyés (és a hozzá hasonló elenyészően kevesek) a meggazdagodás vagy akár csak a mindennapi anyagi gondok nélküli élet leghalványabb reménye nélkül a szellemi természetű értékeket másoknak igyekszik „átjátszani”, ráadásul úgy, hogy az ő személyes sikere, csillogása nehogy elterelje a figyelmet a lényegről. Hogy sikere éppen ebben - a siker nem keresésében - áll, az talán erősítheti bennünk a reményt, hogy így is lehet dolgozni, élni. Sőt: nemcsak lehet, de érdemes is.

   „Negyven, pódiumon töltött év után, úgy két esztendeje, elhatároztam, hogy rendet csinálok a repertoáromban. Átnézegettem a kottákat, az általam elénekelt szövegeket, amelyek több évszázad magyar irodalmát ölelik fel: mától visszafelé nagyjából Mohácsig. És láttam, ezekkel fel tudom idézni történelmünket, a magyar léleknek arra adott válaszát - hiszen az irodalom a lélek válasza a sorsra, ahogy Szerb Antal vallotta.”

   Korábban is gondolt már rá Dinnyés József, hogy összerendezze és CD-n rögzítse az általa megzenésített és országszerte - pontosabban az egész magyar nyelvterületen - énekelt magyar irodalmi szövegeket. Végül tíz részre osztotta fel a mintegy kétezer dalnyi anyagot, amelyekből tíz előadásra valót válogatott ki.

   „Első tagja a sornak a saját szövegeimmel szóló dalok csokra, amelyeket az önmeghatározás kísérletének tekintek. Azt hiszem, mindenkinek nagyon nagy szüksége van, vagy legalább volna ilyesféle önmeghatározásra, hogy az énjét elhelyezze a közösségben. Nem magamutogatás ez részemről, inkább egy módszer felmutatása, hogyan lehet eljutni az önző egyedtől a közösségi énig. A második összeállítás a korról és a kortársainkról szól: hogy ők miket mondanak arról a világról, amelyben együtt élünk. A harmadik a hiányzó kortársakat idézi meg: az erdélyi Farkas Árpád költő ugyanis éppúgy kortársam, mint mondjuk Buda Ferenc, de az előbbi a lezárt - és mára sem igazán megnyílt - határok miatt hiányzott a hazai névsorolvasásból. Muszáj beszélnünk azokról a magyarokról, akik nincsenek itt velünk nap mint nap, akik számára az anyaország népszavazóinak többsége két és fél éve nem volt hajlandó megadni az idetartozás otthonosságérzetét...”

   Mit olvastak apáink, nagyapáink - a XX. század első felének magyar irodalmát mutatja egy további estére való összeállítás, de a Nyugat legnagyobb költőitől, Adytól, Babitstól végül is Pilinszky Jánosig húzódik ez az ív. A többi egy-másfél órás műsor hasonlóképp egy-egy időszak bemutatása.

   A balladák világáról is szól egy este a tíz közül, hiszen akit érdekel a magyar költészet, annak látnia kell, hogy népballadáinkban már benne van minden, amit későbbi nagyszerű költőink is megénekeltek.

   Esztergom-kertvárosban éppen egy ilyen „óráján” vettem részt nemrégiben, a Féja Géza Könyvtárban, a Dinnyés József meghirdette „szabadiskolának”. Negyven-ötvenen várták az énekmondót - nem a stadionokat megtöltő slágerműfaj az övé, de már Pilinszky is azt vallotta, hogy a személyes odahallgatás lehet a művészi hatás igazi lehetősége. A jelenlévők - huszonévesek és nyolcvanévesek is vannak köztük - többsége jó ismerősként üdvözli az előadót, aki aláírja az elé tett „leckekönyveket” - akik ugyanis vállalták az egész sorozaton való részvételt - egy-két hiányzás itt is elnézhető -, azok a meghirdetett „szabadiskola” hallgatói, erről Dinnyés Józseftől bizonyítványt is kapnak, amely feljogosítja őket, hogy igen jutányos áron ott lehetessenek a nyáron Sárospatakon rendezendő közös táborozáson is. De, mint minden valamirevaló bizonyítványnak, ennek sem a praktikus felhasználhatóság, hanem a megszerzésére törekedve elnyert tudás adja az igazi értékét.

   A külön-külön is rendkívül érdekes előadóestek együtt nagyszerű képet adnak a magyar sorsról, történelemről - a magyar költészet tükrében és Dinnyés József énekmondó olvasatában (akit teljes joggal tekinthetünk ugyancsak költőnek). Ő nem hiszi, hogy tudós ismeretterjesztőként - különösen nem az egyedül lehetséges értelmezés kinyilatkoztatójaként - szól ezeken az esteken a költők műveinek válogatásával és a maga szavaival a hallgatóihoz: azt vallja, hogy inkább csak mozgásba akarja hozni emlékezetüket, legfeljebb igyekszik kiegészíteni tudásukat. Ezt igazolja, hogy az előadások után nemigen rohan el rögtön a közönség, hosszabb-rövidebb beszélgetés mindig kialakul, amelyek során igen elgondolkodtató mondatok hangzanak el a hallgatóság soraiból.

   Aligha van olyan vasútállomás - a maradék országban és a határon túli magyar lakta területeken -, ahol Dinnyés József egyszer-sokszor ne szállt volna le gitárjával és válltáskájával a vonatról. Ez a televízióban és rádióban szinte sosem látható-hallható művész a vándortanítók és apostolok módján járja a szerény öntudatossággal rábízottnak tartott magyar nyelvterületet. Zsoltáréneklésével a hitet élesztgeti, a megzenésített versekkel a történelmi emlékezetet és a reményt erősítgeti hallgatóiban. Ez az élete. Akkor is, ha olykor süket fülekre talál, akkor is, ha sikerre, amelynek gyakrabban érezte visszacsapásait, mint simogatását. Személyesen éppen egy ilyen alkalommal ismerkedhettem meg vele, valamikor a hetvenes évek végén, a Duna túlpartjára szakadt Komáromban. Hazai és határon túli költők verseiből énekelt akkor is, tüzet gyújtva a hallgatóságban. Az utolsó, saját egysoros versének eléneklése viszont már akkora lángot vetett, hogy órákon belül kiutasították Csehszlovákia területéről. Pedig csak annyit énekelt - a maga csöndes, de átható hangján -, hogy „határtalanul szeretném hazámat”. Mindenki értette - még ellenségei is. Lehet, hogy ez az igazi hatás. Ugyanilyen eredményes munkát kívánunk most is - nem elsősorban az ő, hanem a „tanítványok” érdekében - a sajátos „szabadiskola” szabad, vagyis igaz ügyben elkötelezett „iskolamesterének”.


Új Ember, 2007. április 8., LXIII. évf. 14-15.