– Milyen volt a Kádár-rendszerben pol-beat dalokat énekelni?
   – Én soha nem énekeltem pol-beat dalokat. A műfajt újságírók és politikusok nevezték el így abban az időben. Tizennyolc évesen a pol-beat fesztiválon énekelt két dalom előtt elmondtam a műsorvezetőnek, Antal Imrének, hogy én folkbeatet énekelek, amelyben a folk népet jelent, a beat pedig a „beatus”, azaz szépség szóból ered – tehát nem a zenei beatből jön –, így azt jelenti „szépet a nemzetnek”. Az én fülemben, szívemben ez a folkbeat. A dalaim a közjóért szóltak, a közösség megrontói ellen, akik nem szolgálnak a társadalom épülésére. Így aztán besoroltak a közéleti dalok előadói közé, de engem ez cseppet sem zavart, hiszen teljesen egyedül voltam a kezdeti években – mint ahogy ma is –, de később egyre több költő, versszerető ember ajánlott nekem műveket.
   – Hogy festett a gyakorlatban a diktatúrabeli cenzúra, mennyire ellenőrizték az előadott műveket?
   – Volt egy úgynevezett sanzonbizottság, amelynek állítólagos szakértő tagjai elolvasták a szövegeket, megnézték a kottákat, aztán vagy jóváhagyták a dalt, vagy nem. Ha jóváhagyták, be lehetett jegyezni a Szerzői Jogvédő Hivatalnál. Csak ezeket az engedélyezett műveket lehetett játszani. A koncertek előtt négypéldányos rendezésiengedély-kérelmet kellett benyújtani a művelődési házaknak, teljes műsorleírással: egy példány ment a rendőrségre, egy a jogvédő hivatalnak, egy a tanácshoz, egy pedig maradt a rendezőnél. Természetesen ellenőrök is voltak, mint minden diktatúrában.
   – Előfordult, hogy feljelentették?
   – Persze. Az első feljelentések, azaz „közérdekű bejelentések” után kissé megijedtem. De arra a kérdésre, hogy honnan veszem a szövegeket, az írók, költők neveivel válaszoltam, és a könyvkiadók címét diktáltam be. Így aztán hamar rájöttek, hogy a rendszerellenesnek vélt szövegeket maga a rendszer adta ki, én csak eléneklem őket. Egy-egy megyében megtiltották, hogy háromszáz főnél nagyobb befogadóképességű helyen lépjek fel. Mivel akkoriban a kultúrházak többségét háromszáztíz főre tervezték, kiszorultam ezekről a helyekről. De ezzel pont az ellenkező hatást érték el. Pinceklubokba kerültem, ahol kis csoportos népművelés címszó alatt húsz-harminc emberhez el lehetett jutni. Volt olyan hét, hogy húsz előadásom volt, az egyetemi klubtól a gördülőcsapágy-gyárig sok helyütt, sok városban felléptem. Építőtáborokban is sokszor szerepeltem. A rendszerváltás után egy építőtábor egykori gondnoka küldött nekem egy paksamétát. Mint kiderült, neki kellett jelentenie a Belügyminisztériumnak arról, milyen rendezvények vannak a táborban, és a rólam szóló jelentésekből mindig két példányt írt. Megírta, hogy nagyfokú politikai érzékenységről tettem tanúbizonyságot, és az igazságszeretetem beleillik a szocializmus eszmerendszerébe. Tehát megírta a hangulatjelentést, csak épp ez volt benne.
   – Mi a véleménye a beatmozgalomról, a hippikről? Tartotta a kapcsolatot velük?
   – Szerettem a hippiket, írtunk is róluk egy dalt Nagy Bandó Andrással. Bob Dylan, a Rolling Stones vagy a Beatles polgárpukkasztó megmozdulásait figyelemmel kísértük. De az egykori NDK-tól Jugoszláviáig baráti közelségbe kerültünk sok énekessel. Viszockijjal is ismertük egymást. Több mint háromszáz „szövegíróm” van, Csokonai Vitéz Mihálytól Faludy Györgyig. A lelkek építése a célom. A nemzeti irodalom szeretete vezérel.


Magyar Hírlap online - Zalka Szilvia, 2007. június 1.