interjú Joós Tamással     

   Két napig háromszéki iskolák, kis és nagy közösségek vendége volt magyar énekmondók egy csapata. Hallottuk őket a Szent Gyögy-napok keretében előadóként, találkoztunk velük a versről, a vers tanításáról és megszerettetéséről szóló beszélgetésen, diákoknak vittek énekelt verseket a megye néhány iskolájába, falvakban tartottak zenés esteket. Ittlétükről tudósítottunk. Nem szóltunk ellenben arról, mi készteti ezeket az embereket arra, hogy a változó világ változó elvárásai közepette, több évtizedes kitartással, de ugyanolyan hittel hordozzák a magyar verset. Viszik, mint egy lángot, mely fényével bevilágítja a lelkeket, elméket.

   A szombathelyi Joós Tamás az énekmondók egyik csoportjának fő mozgatója abban, hogy időről időre együtt lépjenek közönség elé, társaival együtt (Buda Ádám, Márk Attila, Kercsmár Zsolt, Róka Szabolcs, Kátai Zoltán és Dinnyés József, aki ugyan nem volt velük Sepsiszentgyörgyön, de otthon, Magyarországon évente tartanak közös fellépéseket) vallja, szükség van arra, hogy a vers, a versben lévő értékek minél több emberhez eljussanak. Szent György-napi ittlétük alkalmával Joós Tamást a vers iránti elhivatottságáról kérdeztük.

   – Az énekmondóban hogyan válik külön a zenét író ember és az előadó?

   – Én tudósítónak tartom magam. Mindegy, hogy milyen korról és milyen állapotról van szó, mi tudósítunk. Az változó, hogy valaki azokat az énekeket énekli, amelyek készen vannak, meglelhetők különböző forrásokban, és ma is időszerűek, vagy az illető megkeresi a verset. Azt a verset, amivel akar mondani valamit a világról. Olvas egy kötetet, vagy tudatosan keres egy költőt, mint ahogy én az erdélyi költőket, és megtalálja azokat a szavakat, gondolatokat, amelyekre szüksége volt, hogy saját gondolatait elmondhassa.

   – Az énekmondó a zenével átírja a verset?

   – Előfordul, hogy részben igen. De ez teljesen egyéni. Nem arról szól, hogy melyikünk jobb. Linné fogalmazott úgy, hogy a zene a vers ruhája. Nagyon sok esetben segít rajta, de el is ronthatja.

   – A verséneklés nem túl népszerű, sokan nem tartják elég modernnek, megélni sem lehet belőle. Miért csinálod?

   – Jólesik, hogy elénekelhetem azokat a verseket, amelyeket én is nagyon szeretek, és amelyek által tudom közölni a véleményemet a világgal. Ez nekem is kell, és azoknak is, akikhez szólok. Nem hiszek abban, hogy csak az általam megtalált versek a jók. Nagyon sokféleképpen műveljük ezt, de egyfajta szellemi közösségben vagyunk, én például a brassói Márk Attilával meg másokkal, akik ugyanebben a műfajban egy kicsit másként csinálják. Nem vagyok feljogosítva arra, hogy a bölcsek kövét vigyem, azt ellenben tehetem, hogy elmondjam a világról alkotott véleményemet ezeken a verseken keresztül.

   – Úgy tűnik, hogy szereted, ha csoportosan léptek fel, közös találkozókat szervezel, keresed az alkalmat az együttmuzsikálásra.

   – Tulajdonképpen szólista vagyok, nem játszom másokkal, de való igaz, hogy így együtt mutatkozik meg a legjobban, milyen széles spektruma van ennek a műfajnak, mennyiféle ember, mennyiféle karakter szerepel ebben és próbálja másként átadni a verseket.

   – Amikor belépsz egy iskolába, már egyből mindenki szereti a verset?

   – Nem. Ezért meg kell dolgozni. Nem feltétlenül kell mindig a nagyon komoly dolgokkal kezdeni, hanem például olyan intimitásokat is el lehet árulni a versről vagy akár az írójáról, amelyektől egy kicsit szimpatikusabbá válik a hallgatók számára.

   – Ezek szerint az énekmondó oktató vagy előadó?

   – Mind a kettő. Ezeken az órákon az ember tanít, közli azt, amit tud: József Attiláról, Szilágyi Domokosról, Kányádi Sándorról és másokról. Nagyon sokat mesélek ilyenkor a költőkkel való személyes találkozásaimról, élményeimről azért is, hogy a diákok számára ne legyen panteonszerű a költő, aki elérhetetlen.

   – Nincs ebben egy kicsi olyan szándék, hogy azért hordozod, hordozzátok a verset határon innen és túl, innen oda, onnan vissza, hogy ezzel is bizonyítsátok, egyetlen magyar költészet van?

   – Magyar nyelven írják ezeket a verseket, bárhol is szülessenek, ezek a magyar költészethez tartoznak. Mindegy, hogy Bostonban, Erdélyben, Felvidéken vagy Magyarországon, mindenhol megtalálhatóak azok az értéket hordozó versek, amelyeket mi keresünk. Itt megpróbálunk magyarországi és erdélyi költőktől énekelni, de van nekem a nyugati magyar irodalomból is megzenésített versem, és van szlovéniai magyar költőtől is. Ott éneklem el ezeket pontosan azért, mert sajnos a gyermekek nem ismerik a magyar költőket. Előfordult, hogy Hétfaluban kérdeztem a gyermekeket, hogy ismerik-e ezt a hangszert, és mutattam a kobozt, hát nem ismerték, el kellett nekik mesélni, hogy olyan faluban élnek, ahol ez a hangszer régebben is megvolt. Szerintem mindent, amit tudunk a világról, el kell mondani a gyermekeknek. Itt, a szentgyörgyi találkozón volt szó arról a vita során, hogy mennyire kell a gyermekeket ilyen téren irányítani és mennyire nem. Én azt gondolom, hogy bizonyos szocializációs folyamatokat a gyermekeknek végig kell élniük. Alapvetőnek tartom azt, hogy a gyermek az általános iskolában, tizennégy éves koráig tanulja meg, hogyan kell színházba járni, járjon színházba, koncertre, legyen ilyen élménye, utána eldöntheti, hogy ezzel él-e vagy nem. De ne vegyük el tőle a lehetőséget, hogy ezt is megismerje.


Fekete Réka, Háromszék, 2004. április 26.