Hát ennél van a kincs, ami nincs... (József Attila: Sokan voltak)
Szubjektív sorok Latinovits Zoltánról, halálának 32. évfordulóján

Székely-Nagy Gábor írása     

   Hetvenhatban már egyetemistaként épp az akkori egyik irodalmi lapot gyűjtöttem és olvastam: ez volt az Új Írás, amikor a lap júniusi számában nagy döbbenetemre néhány zaklatott sor és pár fotó közölte, hogy Latinovits Zoltán színész ismeretlen körülmények között Balatonszemesen a vonat alá került, és meghalt. Egy világ dőlt össze akkor, csak még nem tudtuk... Latinovits megőszülve, bajusz és szakáll nélkül volt a képen, mintha tíz évet öregedett volna hirtelen, pedig akkor volt 44 éves, nem több.

   Addig valahogy úgy voltam vele, persze, nagy színész, kedveltem is, de nem jobban mint másokat, kicsit őrültnek is tartottam zabolátlan megnyilatkozásaiért, de akkor kezdtem utánanézni sok mindennek, ami vele volt kapcsolatos. Megszereztem a xeroxban terjedő Ködszurkáló-t, visszanéztem régi filmjeit, sőt 78-ban a lánnyal, ki későbbi életem társa lett, Szemesen jártunk a temetőben, ahol a fára írva megtaláltuk Nagy Gáspár versét a sír mellett. Láttam a Szindbád-ot, és láttam később a Csontváry-t is, amit már nem tudtak vele forgatni, hanem Ichak Fintzi bolgár színésszel... pedig - - - -

   80-ban még egy műsort is adtunk Latinovits emlékére a Ködszurkáló és az időközben megjelent Verset mondok részleteiből, belém égtek ezek a sorok, hadd idézzünk ezekből, vagy ő maga mondta, vagy a 20. század legnagyobb költői...

         „Kosztolányi írta: a legszebb tíz magyar szavunk: láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vár, szív, sír. Minden szó körül mennyi személyes rezgés járja át észlelő és érzékelő rendszerünket... hozzánk tartozó, szép szavak.”
         „A vers olyan emberi beszéd, ami a dallal, az ősi dallal rokon: avval a kimondhatatlannal, ami már-már titkos, sámáni mesterség... az ember legtöményebb megnyilvánulása, legforróbb vallomása a létről.”
         „Tóth Árpád írta: Egy percem lett vón megmutatni a Fenségeset. Az Istent. S már tova fordult a Fény. És ennyi az egész.”
         „A jellel megjelölt magyar költőket próbálom versen érni. Általuk alakultam, életükhöz igazodtam. Azt keresem ami bennük közös, sorsukban, harcaikban, hitvallásaikban.”
         „Kik is ezek a delejtű-emberek, a poéta lelkű emberek? Kivel összeférhetetlenek? Hova tartoznak? Igazat mondanak? Hazudnak? Gyávák? Barátok vagy ellenségek? Lehet, hogy a művész az Idő-pelenkázta gyermek?”
         „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve
         Nézem, amit meglátok hirtelen.
         Egy pillanat s kész az idő egésze,
         Mit százezer ős szemlélget velem” (J. A.)

         „Hogyan kellene hát verset mondani, hogy mindenki maradéktalanul azt hallhassa, ami írva vagyon?”
         „Huszonkét éve mondok verset mindenfelé, próbálom átélten elmondani a verseket itt-ott, eleinte úgy hittem, a szorongás, a feszültség később enyhülni fog. Huszonkét év után sem szűnik meg, nő a felelősség, a tudás. Sámánná kell lennem, sikerül-e a varázslat...?”
         ... és még néhány sor, egy híressé vált műsorból, ahol hárman álltak szavalni a közönség elé többek között a felejthetetlen Mezey Máriával, aki idős és beteg korára érett igazi emberré, bizony nagy E-vel.

   Ne beszéljünk most Latinovits színészetéről, a filmekről, a lemezekről, díjakról, harcairól, arról hogy élete utolsó éveiben még a Tolcsvay, Sebő és Kaláka együttesekkel közösen is felléptek... Hogy minden elismerés halála UTÁN kezdett áramlani felé... ahogy ezt már megszokhattuk nálunk.

   Lássuk e néhány bevezető sort inkább, amit elsodort a feledés:

   „Az Izgága Jézusok

   Tanulságos és fájdalmas jó estét kívánok mindenkinek, minden jóakaratú embernek, aki ma este ide eljött hozzánk. Köszönjük szívből, hálásan, köszönjük a bizalmat. Ma este, 1969. március 3-án először, Mezey Mária, Cserhalmi Anna és én, Latinovits Zoltán, lesre játszott, ámbár büszke három királyok megpróbáljuk felidézni az izgága Jézusokat: Adyt, József Attilát, Nagy Lászlót.
   Szavunk csendes, agresszív, figyelmeztető szó. És ez az este csak részben produkció, részben attrakció, nem is önálló est-szaporító, csak idéző-kísértő furcsa szó...”

Latinovits Zoltán (1931-1976)

Főbb színházi munkái: Rómeó és Júlia (Júlia: Ruttkai Éva), Játék a kastélyban (Ádám), Mario és a varázsló (Cipolla), Tóték (Őrnagy), Az ügynök halála (Willy Loman), Ványa bácsi (főszerep).
Néhány fontosabb filmszerepe: Oldás és kötés, 1963, Szegénylegények, 1965, Isten hozta, őrnagy úr, 1969, Szindbád, 1971, A Pendragon-legenda, 1974, Az ötödik pecsét, 1976
Diszkográfia: Ady verslemez, József Attila verslemez, Karinthy: Utazás a koponyám körül, Krúdy fantázia.
Könyvek: Ködszurkáló, 1973, Posztumusz: Verset mondok, 1978, Emlékszem a röpülés boldogságára, 1985.
Kitüntetések: Jászai Mari-díj, 1966, Balázs Béla-díj, 1970, Érdemes művész, 1975, Posztumusz: Kossuth-díj, 1990.

   E cikk forrásai:
Verset mondok, Emlékszem a röpülés boldogságára c. kötetek, és a Wikipédia róla szóló cikkelye.


... és aki emlékezett: Székely-Nagy Gábor, 2008. június 3.