egy hangzóanyag elemzése     

   A szombathelyi Énekmondó Találkozóknak több éven át visszatérő vendégeként ismertem meg a vajdasági Óbecsén működő A Prima Vista együttest. Mindig üde színfoltjai voltak a találkozóknak, ahol a kobzos énekmondók és a hagyományosabb eszköztárú verséneklők mellett egészen egyedi ízű zenét szólaltattak meg. Az utóbbi években azonban hiányoztak Szombathelyről, s bár itt-ott ritkán rábukkanok a nevükre, nagyon keveset szerepelnek hazai rendezvényeken, pedig nemcsak az Énekmondó Találkozóról, hanem az egész verséneklő műfaj palettájáról hiányzik ez a hang. Ezért álljon itt egy kis összegző – bemutató írás felidézésképpen az őket ismerőknek, és kedvcsinálóként a hallgatóknak és szervezőknek: érdemes megjegyezni és keresni az A Prima Vista nevet!

   Ritkán fordul elő a műfajban fellelhető zenei anyagokat figyelve, hogy az összeállítást végighallgatva ne kellene felszisszenni valami prozódiai hiba, vers-zene összeférhetetlenség, egyhangúság vagy egyéb hangszerelésbeli kellemetlenség miatt. Számomra az A Prima Vista együttes ezt az élményt tudja nyújtani, s nemcsak első hallásra, amikor még az újdonság erejével hat, hanem sokadszor is felüdülést jelent a zenéjük.

   Ennek a CD-nek a felvételei az Újvidéki Rádió stúdiójában készültek 2002-ben. Az összeállítás, mely címet nem kapott, 12 énekelt verset tartalmaz, valamennyi Szerda László zeneszerzői munkáját dicséri. Egységes, letisztult, kiforrott zenei világ szólal meg a dalokból úgy, hogy az utolsó darabig tud újítani, változatos zenei formákkal és ötletekkel van tele, miközben mindvégig őrzi a jellegzetes „ a prima vistás” hangzást. Az egész zenei anyagra jellemző az elegáns nyugalom, a dalokban nyoma sincs kapkodásnak, levegősek, többségükben lassún hömpölygők a dalok. De nem egyhangúak: a filozofikusabb darabokat jó ütemben váltják a feszes, friss ritmusú dalok. Ezt a zeneszerzői szándékot nagymértékben segíti a hangszerelés: a hangzás nem túl tömör, nagyrészt két gitár jelenti az alapot, bőgővel, ütőkkel, néhol zongorával, szintetizátorral kiegészítve, felépítményként pedig hegedű szól, ízlésesen, mértéktartóan, azt a tételt igazolva, hogy a kevesebb jelentheti a többet is. Egy-két versben új színként szájharmonikát hallhatunk (Szerda Árpád), pl. Rónay György Prometheus című versére írott bluesban, vagy Hajnal Anna Madarad című versében, ahol a zongora jut főszerephez. (Kár, hogy ebben a dalban rosszul érthető a szöveg, talán csak a felvétel hibája, hiszen a lemez egészére nem ez a jellemző.) Tari István Irén, valamint Böndör Pál Megfordította… című versében pedig a gitár kap szólószerepet Rebb Rudolf közreműködésével.

   A válogatást nem lehet a hagyományos értelemben vett verséneklésnek tekinteni. Itt nem egyszerűen dallamoknak a versekre öltöztetéséről van szó, hanem a versszövegből kibontakozó, önálló életet élő kompozíciókról. De szerencsések a versválasztások is. A lemezen szereplő kilenc költő jórészt ma élő, kortárs szerző, de legalábbis a 20.században alkotó. Verseik nem dobják le magukról a zenét, jól tűrik a merész, sorokat tördelő-szabdaló dallamalkotást, kísérletezést. Mivel az egész zenei világ nagyon sajátos, az egyébként nem szerencsés szó- vagy sorvégi szótagnyújtás-hajlítás sem hat bántóan, inkább jellegzetes stílusjeggyé válik. Szép törekvés az is, hogy általuk nem elsősorban klasszikus költők ismert verseit hallgathatjuk, hanem szülőföldjük és tájegységük mai költőit ismerhetjük meg. Így a lemezen Weöres Sándor, Hajnal Anna, Rónay György mellett felcsendülnek a fiatalabb költőnemzedékek versei is Fehér Ferenc, Lászlóffy Aladár, Böndör Pál, Füzesi Magda, Hervay Gizella és Tari István tollából. A lemez anyaga tartalmilag is illeszkedik a zenéhez: itt nem súlyos, nemzetet és társadalmat megváltó gondolatok hangzanak el, hanem olyan hangulatlírai, filozofikus, vagy könnyed, szerelmes, pajkos sorok, melyekre finoman simulnak a zenei megoldások; a vers és a zene kölcsönösen építi egymást.

   A dallamok között találhatunk akár könnyen énekelhető, „slágerízű” darabokat is, mint pl. Füzesi Magda Tűz című versében, de ezt is megbolondítja a hegedű közjátékban egy kis hangsúlyeltolás, akárcsak a mindig más formában visszatérő hegedűszóló. Különleges a Szobák című dal (Fehér Ferenc) játéka a kétféle hangsorral: míg a versre az ének egy izgalmas dór hangsorból építkezik, addig az énekre felelő hegedű a „fi” hangot feloldva visszatér a moll sorhoz – ezt viszont a kíséret harmóniamenete teszi különlegessé. Újabb színt jelent az Irén című vers (Tari István), ebben a bőgő lép előtérbe Sándor Tivadar kezében.

   Jól és változatosan használják ki az énekhangokat. Elsősorban Nagy Ottília énekel a dalokban, de mellette szerepet kap az együttes másik két hölgytagja, Kisimre Szerda Anna és Ferencz Hajnalka, és a szükséges helyeken a férfiének is megszólal Szerda Laci személyében. Szépen építkeznek a vokálok, ezeket is mértékkel adagolják. Ez az együttes sem rendelkezik különleges énekesi kvalitásokkal, de a vállalt szerepeket szépen oldják meg. De ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy Nagy Ottília énekében időnként zavaró az erősen, már-már túlartikulált szövegejtés, amelynek ellenére (vagy tán épp azért) az „é” hangok ejtése összemosódik az „í”-vel.

   Mindent egybevetve az A Prima Vista lemezét meleg szeretettel tudom ajánlani minden igényes, kulturált, jó muzsikát kedvelő versbarátnak. Remélem, a közeljövőben újra találkozhatunk velük, és friss koncertélményekkel gazdagodhatunk.


F. Sipos Bea, 2007. április 11.