Kosztolányi Dezső:
A MAGYAR NYELV HELYE A FÖLDGOLYÓN

Nyílt levél Antoine Meillet úrhoz, a College de France tanárjához    


   Tisztelt Uram,

   Miután elolvastam könyvét (Les Langues dans l'Europe nouvelle), szükségét érzem, hogy a nyilvánosság színe előtt forduljak Önhöz. Nem vagyok nyelvész. Író vagyok, aki anyagával bíbelődve sokszor és szívesen eltűnődik a nyelvi jelenségekről. Itt csak egy buzgó, lelkes érdeklődő érinti azokat a kérdéseket, melyekben Ön, az összehasonlító indogermán nyelvészet tudósa, szaktekintély.

   Ahhoz, hogy levelem megírjam, a fájdalom ad erőt. Munkájában lekicsinyli azt a szellemi és lelki közösséget, melyhez tartozom, azt a nyelvet, melyet tizenegymillió ember beszél. Félig-meddig ezeknek a nevében szólalok fel. Ez ad bátorságot.

   Reánk vonatkozó fejtegetéséből - a megállapításaiból, de még inkább a célzásaiból - körülbelül az derül ki, hogy sehonnai basáskodók vagyunk, hogy mindaz, amit eddig termeltünk az irodalom terén, haszontalan holmi, hogy nyelvünk gyökértelen és bárdolatlan, hogy nincs múltja, és jövője még kevésbé van, hogy annak idején oligarcha-erőszak odázta el halálát, mely még mindig esedékes lehet, s talán kívánatos is, egy magasabb elv érdekében.

   Az egyéni sérelem hamar elmúlik. De az a sérelem, mely munkája olvasásakor ért, még mindig nem múlt el. Vajmi kevés reményem van arra, hogy meggyőzhetem fölfogása tarthatatlan voltáról, szembeszökő tárgyi tévedéseiről, de megvan az a reményem, hogy legalább tisztázom érzéseimet és gondolataimat, s amíg betűt betűre vetek, legalább némi enyhülést szerzek magamnak. Tudom, hogy helyzetem félszeg. Nyílt levelet „intézek” a párizsi Colle`ge de France világhíres nagyságához, aki talán el sem olvassa írásom, s munka közben azt képzelem, hogy vitázom, párbeszédet folytatok, pedig csak monologizálok. Nevetséges ez? Majdnem minden ember ilyen nevetséges. Amíg társalognak egymással, többnyire csak monologizálnak. Azzal se törődöm, hogy nevetséges leszek. Addig, amíg lélegzünk, küzdenünk kell az igazságért. A többi nem ránk tartozik.

   Könyvének új, második kiadásában (288. oldalon) az európai nyelvek áttekintését nyújtja, amint azok a háború után elhelyeződtek és kialakultak. Majdnem mindegyiket számon tartja, jellemzi történetüket, elágazásukat és fejlődésüket. Célját tudományosnak jelzi.
„A tudományos gondolatnak mentesnek kell maradnia az események okozta zűrzavartól. Azon igyekeztünk, hogy semmi olyan ne kerüljön ide, amit ne írhassunk alá, ne legyen kénytelen aláírni akármelyik tudós.”
   Amíg a nyelvtörténet keretei között mozog, a messze múltban, valóban így is van. Nem elfogult. Véleményei rokonszenvesen szabadelvűek. Nem tartja szükségszerűnek a kapcsolatot a nyelv és a fajta között, mely a nyelvet beszéli. Visszautasítja a faj babonáját, az árjababonát, s azt a hiedelmet is, mintha a francia „tiszta latin faj” volna. Minden nép keverék vagy vegyület, melyet a közös nyelv forraszt egységgé. Stílusa itt kristálytiszta. „A világosság - mondja Jules Renard - az író udvariassága.” Ezért az udvariasságért hálás Önnek az olvasó.

   De mihelyt a jelenhez közeledik, stílusán valami sötét árnyék rebben át. A tudományos szemponttal párhuzamosan egy másik szempont is jelentkezik. Mindjárt a bevezetésben hangsúlyozza:
„A nyelvészeti tényeket nem úgy nyújtjuk itt, mint száraz adatot, melyre az emberek semmi befolyást se gyakorolnak.”
   Mindez arra céloz, hogy a nyelvészeti tényeket társadalmi és történeti rámába foglalja. Ámde már javában osztályozza is a nyelveket: kis és nagy nyelvekről emlékezik meg. Ennek az osztályozásnak a kulcsa homályos. Néha a lélekszám szerint tart egy nyelvet nagynak, néha más szempontok szerint, a rokonságára vagy a benne lakozó „civilizációs erő”-re hivatkozva. Mi az a „civilizációs erő”? Homályos és ellenőrizhetetlen. A racionalista nyelvész mellé egy romantikus politikus szegődik. Ez a romantikus politikus írhatta az előszónak ezt az őszinte mondatát:
„Az olvasó itt nem talál majd kész megoldásokat: a tudós szerepe nem az, hogy vezessen, hanem hogy fölvilágosítsa azokat, akiknek föladatuk a cselekvés.”
   Kik azok a rejtélyes emberek, akiknek a nyelvész útmutatása alapján kell cselekedniök? Nem tudjuk.

   Tüstént fölismerszik, hogy Ön nemigen rokonszenvez a sokféle nyelvközösséggel, és bosszankodik is azon, hogy annyiféle nyelvet beszélnek Európában. Könyvének alaphangját az első fejezet legelső mondata üti meg:
„A mai Európa nyelvi helyzete képtelen.”
   Rápillantván a könyv végéhez csatolt nyelvészeti mappa piros, zöld, sárga, kék foltjaira, melyek egy-egy nyelvközösséget jeleznek, be kell vallanom, hogy ez még a politikai térképeknél is tarkább, s az egész fölöttébb hasonlít egy toldott-foldott bohócköntöshöz. Szerencsétlen világrészünk ebben a bohócköntösben táncol a tragédiája fölött. Itt igazán tivornyáját üli a bábeli zűrzavar. Utazás közben alighogy hozzászokott fülünk egy ismeretlen nyelvhez, máris új nyelv következik, még ismeretlenebb. Pár óra múlva más határok jönnek, más nyelvközösségek, s egy napon belül olykor négyszer-ötször is változnak a kalauzok, akik négyszer-ötször cserélik ki a táblákat, melyek négy-ötféle nyelven figyelmeztetnek arra, hogy „dohányozni tilos”. Akadnak olyan pirinyó európai nyelvek, melyeket csak a nyelvész lát meg és gombostűz fel. Például a lív nyelvet 1255 ember beszéli, a nakhev nyelvet csak 799, az arcsi nyelvet 797 (vagyis kettővel kevesebb), a lüd nyelvet pedig mindössze 494 ember. Egy-egy ilyen nyelvközösség kényelmesen beleférne egy bérházba vagy egy gőzhajóba. Ha ez a bérház történetesen leégne és lakói benn vesznének, vagy ha a gőzhajó, melyen társas kirándulásra indulnak, elsüllyedne, és utasai valami végzetes szerencsétlenség folytán mind a hullámokban lelnék halálukat, akkor ezek a nyelvek egyszer és mindenkorra megszűnnének, s örökre feledésbe merülne alaktanuk, mondattanuk, melyeket talán föl se jegyeztek, csak az eleven agytekercsekben éltek. Határozottan van ebben valami komikus. De valami tragikus is. A racionalistának, akinek az ész a bálványa, komikus. De annak, aki az életben nem az ész vonalait veszi észre először, mint rendszert, hanem a rendszertelenség rendszerét, a dolgok fölbogozhatatlanságát és megmagyarázhatatlanságát, inkább tragikus.

   Ön még mindig elvi alapon állva azt észleli, hogy a modern műveltség mindenütt egyöntetűségre, közösségre, egységesítésre törekszik. Manapság mi európaiak majdnem mind egyforma ruhát viselünk, egyforma fogkefét használunk, egyforma ételeket eszünk. Ezzel szemben felötlik Önnek, hogy mikor a közlekedési eszközök tökéletessége eltünteti a távolságokat, s a világot majdnem eggyé varázsolja, és a tudományos gondolkodás is egy átfogó elvet kíván megvalósítani, mindig több és több haszontalan nyelv csiripel, visong, lármáz egymás mellett, s követeli az élethez való jogát.

   Hogy ez helyes-e vagy sem, azt nem merném eldönteni, mert csak eszemmel ítélhetném meg, a logikával, és a nyelv, mint minden, ami életjelenség, nem a logika, hanem a lélektan körébe és törvényeire tartozik. Ön nem titkolja, hogy nincs ínyére a soknyelvűség. Legalább sok jel mutat arra, hogy a diribdarab nyelvek be nem látható időn belül, előbb-utóbb meg fognak szűnni, és - véleménye szerint - ez a jövő útja.
„A modern világ egyik újdonsága az, hogy a hagyományokat igyekszik fölváltani az ésszerűség.”
   Erre kevés jel mutat. Az imént lezajlott világháborúban, mely szintén a „modern világ”-hoz tartozik, ötödfél évig élt az emberiség a leggyávább hagyományban, a legförtelmesebb esztelenségben, s nyilván boldogan lubickolt a vérben, mert különben nem fürdött volna benne nyakig és fülig ötödfél éven át fiatal és öreg, szegény és gazdag, férfi és nő, hanem közös erővel véget vetett volna neki. A hagyományt akkor nem sietett fölváltani az ésszerűség. Mégis azt a távoli reményét fejezi ki, hogy majdan egy akol lesz és egy pásztor, legalábbis csak azok a nyelvek maradnak meg, melyek tartós civilizációt képviselnek, s elterjedettségük és varázsuk révén megkönnyítik az emberek közötti érintkezést.

   Ezt írja az elvi rész kicsengéseként:
„Minél inkább tudatára ébrednek majd a most vérből és romból kialakuló világ polgárai, hogy milyen hatalmuk van a nyelven, annál inkább meg fogják lelni a módját annak, hogy nem zsarnokoskodva semmiféle nemzet fölött, az egyéneket, a társadalmi csoportokat és a népeket szabad elhatározás útján sorakoztassák egymás mellé, s a mai nyelvi összevisszaságot rákapassák arra a fegyelemre, melyet a holnap általános civilizációja parancsol ránk.”
   Mit jelent ez? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy a nagy halak előbb-utóbb be fogják kapni és föl fogják falni a kis halakat, nem rosszindulatból, hanem szelíden és szinte békésen, az emberi műveltség nevében, a haladás nagyobb dicsőségére, úgyhogy a kis halak a maguk jól fölfogott érdekében csak hálásak lesznek majd a nagy halaknak, melyek ilyeténképpen megmentették őket szenvedésüktől és részeltették a civilizáció kéjeiben.

   Egyelőre még derengeni se látjuk azt a várva várt szellemet, mely csak annyira is egybefogná az emberiséget, mint a középkor vagy a reneszánsz. Nem látjuk azt az új világot sem, mely a háború véréből és romjaiból keletkeznék. Csak újabb vért és újabb romokat látunk, újabb lélektiprásokat, anyanyelvek üldözését, iskolák önkényes betiltását, hírlapok elkobzását, színészek kibotozását, a lelkiismereti és gondolati szabadság ellen való újabb és újabb merényleteket.

   Tegyük föl, hogy ez az új világ tényleg megszületett. Vajon hajlandók lennének-e akkor a kis népek, hogy együttesen, hősi lendülettel, kéz a kézben dalolva induljanak el a megváltó öngyilkosság felé? Kötve hiszem. Sem hirtelen, sem lassanként, sem öntudatosan, sem öntudatlanul nem tennék meg ezt. Még a legközelebbi nyelvrokonok se kaphatók erre, akik félig-meddig értik is egymást, s afféle nyelvi unokatestvérek. Tíz éve él tót területen egy orosz ezredes, akit nyelvrokonai testvérien fogadtak körükbe, és ellátták minden jóval. Egyetlen szót se tanult meg nyelvükön. Ma is csak oroszul beszél, vagy inkább jelekkel érteti meg magát. Nem tudom elképzelni a tótokról sem, hogy ma vagy valamikor később, a kényszerítő körülményeknek, a gazdasági érdeknek vagy a gépek parancsának engedve, sutba dobják egyéni nyelvüket, és beleolvadjanak abba a nyelvközösségbe, mely fölött Dosztojevszkij és Tolsztoj lelke lebeg.

   Fogadjuk el azonban a föltevést, hogy mindezek ellenére egyszer mégis megérik a szándék, s a kis népek belátják, hogy esztelenség céltalan tusákban elforgácsolódniok, és „a hagyományokat fölváltja az ésszerűség”. Az ész, a józan ész valóban azt sugallja, hogy bolondság olyan nyelven gagyogni, melyet a kutya sem ért, s bölcsőtől a koporsóig rabjának maradni. Nagyon csábító gondolat egy nagy nyelvközösség által testvéresülni az egész világgal. Sok előnyt is jelent ez, érvényesülést, becsületet, dicsőséget. A kereskedő könnyebben adja el portékáját nagyobb piacon, a tudós visszhangot talál, az író nem potom háromezer példányban nyomtathatja ki könyveit, hanem rögtön harmincezer példányban. Egy tehetséges költőnek Párizsban el nem ismerten éhen halni „jobb üzlet” a halhatatlansághoz, mint egyebütt, az isten háta mögött gazdagon tömjéneztetni magát öreg koráig. Ha bármelyik kis nép fia a lelkébe tekint, s nem áltatja magát gyatra hazugságokkal, habozás nélkül azt feleli, hogy bizony szeretné, ha egy hatalmas nyelvközösség tagjának született volna. Mindössze ez a föltételes múlt a bökkenő. „Született volna”: tehát már nem született. A föltételes múltat és a végzett múltat nem lehet áthidalni semmiféle racionalizmussal.

   A másik, még nagyobb bökkenő, hogy melyik nemzedék kezdi majd meg a nagy közösségbe való gyors vagy lassú átolvadást, melyik vállalkozik arra, hogy tényleg végrehajtja magán a harakirit. Ez a műtét ma, mikor már nemigen vannak öntudatlan népek, kissé fájdalmas. Így a mai nemzedék nemigen siet vele. Ha esetleg meg is barátkozott gondolatával, ha tudja is, hogy elhatározásával megválthatná fiait és azok minden ivadékát, évről évre halogatja. Az eszének igaza van, de mégsem engedelmeskedik neki. Az a nemzedék, mely a mindenkori jelenben él, sohase vállalja az áldozatot, nem dobja oda egyetlen, soha vissza nem térő életét ilyen magasztos ábrándnak, s úgy vélekedik, hogy majd a másik nemzedék tegye meg, mindig az utána következő, ha kedve tartja. De ez se teszi meg, mert nem teheti meg, és az utána következő sem. Ilyen módon öröklődnek az elszigetelt, kis nemzeti nyelvek, az ész tiltakozó szava, az érvek parancsa ellenére, századokig és évezredekig. Megannyi más szép terv vallott kudarcot azon a semmiségen, hogy nem tudták eldönteni, vajon kicsoda és mikor kezdje. A „lélektani pillanat” az ugrópont. Papiroson kimutatták a közgazdászok, hogy csak egy emberöltőnek kellene lemondania a hatalomvágyról, az önzésről, az igazságtalanul harácsolt vagyonról, az előjogról, a fegyverkezési őrületről, csak egy emberöltőnek kellene kicsit többet nélkülözni és szenvedni, s akkor a nyomába lépő és az annak nyomába lépő emberöltő békében és boldogan élhetne az idők végezetéig. Itt is udvariaskodtak egymással az emberöltők: „Csak ön után”.

   De ettől is eltekintek. Most már végképp látom magam előtt azt az igazán megindító jelenetet, amikor a világ összes kis népei, melyeket annyit vertek agyba-főbe a sorscsapások és a nagyobb népek, ezeknek valamennyi tagja, aki annyit szenvedett a többiek mellőzésétől és dölyfétől, aláír egy vérszerződést, melynek értelmében mindnyájan egyetlen nyelvet választanak. Úgy történik ez, hogy egy este, az estének egy határozott órájában és percében, lefekvés előtt mindnyájan bevesznek valami zsibbasztó álomport, mely elfeledteti velük múltjukat, a szavak e sajátos támasztószövetét s az anyanyelvüket, és másnap reggel, mely bizonyára derűs lesz és enyhe, kezüket dörzsölve arra ébrednek, hogy mindnyájan egy világnyelvet beszélnek, folyékonyan.

   Előzőleg éppen csak azt a jelentéktelen kérdést kellene elintézni az illetékeseknek, hogy melyik legyen ez a világnyelv. Minthogy ez a megújhodás az ésszerűség alapján történik, először is az az ötlet kínálkozik, hogy az Európában lélekszám szerint is legnagyobb nyelv legyen ez, vagyis a német. Európában nyolcvanmillió ember beszéli ezt a kissé kemény, de roppant pallérozott nyelvet, míg az édes és dallamos franciát csak harminckilencmillió, úgyhogy egy franciára több mint két német esik. Nem kétkedem, igen tisztelt tanár úr, hogy Ön, mint jó európai, az európai nyelvegység megteremtése érdekében, már csak a józan ész nevében is szíves-örömest beleegyeznék ebbe, lemondana anyanyelvéről, s ezen a csodálatos és ujjongó reggelen már németül adna elő, és abban se merek kételkedni, hogy honfitársai, a többi franciák, ismert udvariasságukkal és előzékenységükkel semmiféle gátat se vetnének a német szó ez egységesítő diadala elé, s mindjárt reggelizés közben Goethe nyelvén udvarolnának barátnőiknek, de hirtelen az a baljós sejtelem ébred bennem, hogy az angolok aligha mennének bele ebbe a nemes játékba, mert igaz ugyan, hogy az európai nyelvlistán csak a harmadik helyen szerepelnek negyvenhétmillióval, de nem minden alap nélkül arra hivatkozhatnának, hogy a világ nyelvei között a második helyen áll az angol, s a földgolyón kerek százhetvenmillió halandó beszéli.

   Így, miután a szegény kis népecskék megegyeznének, a nagy népek nem tudnának megegyezni egymással. Nyilván a hetvenmilliós orosz, a hatvanötmilliós spanyol és a negyvenegymilliós olasz nyelvterület is bejelentené a maga udvarias, de annál szigorúbb igényét. Ez a gyönyörű eszme is csak ilyen semmiségen buknék meg, de feltétlenül megbuknék. Mert az ágyúkat könnyebb leszerelni, mint a nyelveket. Előbb elnémulnak a gépfegyverek, mint azok a pergőszájak, melyek más és más szavakat kiáltanak az ég felé.

   Csak azért bátorkodtam végigálmodni ezt a badar álmot, hogy beigazoljam, hová vezethet néha a racionalizmus. Ami minden tekintetben megfelel az ész követelményeinek, az nem mindig felel meg az élet követelményeinek. Maga az élet tudniillik egyáltalán nem racionális. Egész folyamata, ahogy véletlenül születünk, véletlenül élünk és véletlenül meghalunk, irracionális. A racionalizmus mint elvont elv megállja helyét a papiroson, de mihelyt talpra akarjuk állítani, orra bukik. Sajnos, nem az ész kormányozza a világot, szerencsére az esztelenség sem, hanem a kettő között valami, az ész és esztelenség között az ösztön, mely néha sokkal butább, de néha sokkal okosabb, mint az ész. A legújabb kor már megtanulta, hogy éppen az ész nevében ne becsülje túl az észt. Chesterton kajánul figyelmeztet: „Az őrült az, aki mindenét elvesztette, kivéve az eszét.”

   Nem is lehet a racionalizmust a természet jelenségeire alkalmazni. A nyelvre se lehet, mert az is természeti jelenség, az élet eleven szövete. A XVII. század nyelvészeti racionalizmusának nem egy baklövése onnan származik, hogy ésszel akarta megközelíteni a nyelvet. Fölboncolta, de a sejteken kívül semmit se talált. Nem látta meg azt, ami lényeges benne. Nem látta meg, hogy milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatjai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek „műveli ki”, és ehhez a titokzatos folyamathoz képest jelentéktelen semmiség az a „civilizációs tény”, vajon a nyelvet mellesleg csiszolják-e azok, akiknek véletlenül ez a szenvedélyük és mesterségük, az úgynevezett költők és az írók. Ebből a magas szempontból minden nyelv egyenlő. „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, még a pokolban is, még a nyelvészetben is. Nincs, nem volt, nem lehet „barbár” nyelv.

   Ön az ész istennőjét ülteti trónra, s egyben megtagadja a hármas jelszót. Lássuk, hova jut, mikor az ész elveit húzza rá egy-egy nyelvre. Például a német nyelvet most, a háború után, egy születendő új világ küszöbén, így taglalja:
„A német nem csábító nyelv. Kiejtése érdes, minden szavára külön, erős hangsúlyt csappant. Nyelvtana nyüzsög a fölösleges régiességektől: így főneveinek sokféle, egymástól különböző esete van, mely nincs is minden névszónál és semmire se szolgál, hiszen a szórend többnyire elegendő az értelem megjelölésére. Mellékneveinek bonyolult az alakja. Mondatfűzése merev, egyhangú. Szókincse oly sajátos, hogy sem egy szláv, sem egy román, sőt még egy angol vagy skandináv se tanulhatja meg könnyűszerrel. Általában az egészből hiányzik a finomság, a könnyedség, a hajlékonyság, a csín.”
   Íme, az ész kritikája olyasvalamiről, ami túl van az ész határain: a tiszta ész zavaros kritikája. A bírálat minden szava helytálló, értelmes, csak az egész őrület: a józan ész őrülete. Nyilvánvaló, hogyha egy francia agy és fül valamit fölöslegesnek, rútnak vagy nehéznek tart a német nyelvben, akkor a német agy és fül - a viszonylagosság folytán - szintén hézagosnak, pipiskedőnek és üresnek tart valami mást a francia nyelvben, éppoly alaptalanul. Furcsa, hogy egy indogermán nyelvész nyilatkozik így, éppen a germán nyelvről. De az már döbbenetes, hogy egy összehasonlító nyelvész nyilatkozik így bármely nyelvről. Hajdan azt képzeltem, hogy az összehasonlító nyelvész egyformán gyönyörködik a nyelvek változatos csodáiban, mindegyiket csak vizsgálati tárgyának tekinti, belülről, önmaga által, a belső arányai szerint igyekszik megérteni a nyelvet, s nem kívülről, hasznossági szempontokból, nem a széptani észleletei alapján, melyeknél még a kortesbeszédek is sokkal tudományosabbak. Ha az összehasonlító állattan tanára imádná az emlősöket, haragudna a madarakra, s vitriolos gúnnyal ostorozná a halakat, mert azok csak ívnak és kopoltyúval lélegzenek, azon talán kevésbé csodálkoznék. Itt a nyelvész már nem rendszerez, mint a tudósok szoktak. Egyes nyelveknek kitüntetéseket osztogat. Más nyelvekről leszaggatja az összes érdemrendeket. Ez furcsa és döbbenetes.

   A magyar nyelven is ugyancsak elveri a port. Megállapítom - minden különösebb érzékenykedés nélkül -, hogy vele még keményebb. Minden nyelvre, irodalomra talál valami dicsérő szót, legalább mentséget. A magyarra semmit. Olykor egyenesen úgy rémlik, hogy gyűlöli a finnugor nyelvcsalád e csodálatos árváját, akinek korán elhaltak a szülei, atyjafiai a világtörténelem zűrzavarában messze idegenbe költöztek, de ő megélt a jég hátán is, rokontalanul és testvértelenül. Egy okkal több volna ez arra, hogy az összehasonlító nyelvészet gyöngéd tudósa annál kíváncsibb legyen, annál elnézőbb iránta. Ön azonban kegyetlen hozzá és mostohább, mint volt hozzá a sorsa.

   Vele szemben még a német nyelvet is oltalmába veszi, mely előbbi nyilatkozata szerint nem kell sem testének, sem lelkének. Ezt írja:
„Ha a német az egész Osztrák-Magyar Monarchia nyelve maradt volna, legalább megőrizte volna azt a tekintélyét , hogy a császárság nyelve; ám azzal, hogy a magyart a kettős monarchia egyik felében hivatalos nyelvül fogadták el, megtört a német nyelv kiváltságos helyzete. A német telepesek és a zsidók, akik Magyarországon számosan vannak, s a háború előtt nagy szerepet játszottak, kénytelenek voltak megtanulni magyarul, amennyiben érvényesülni akartak a magyar államban, s ezáltal elvesztek a közhasználatú német nyelv befolyása számára. Mert Magyarországon az uralkodó rend erőszakkal terjesztette nyelvét.”
   E „tárgyilagos” történelmi jellemzés után a nyelvészeti jellemzés következik, éppily tárgyilagosan.
„Egyébként a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsében mindenféle külső hatás nyomát viseli; telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd nyelvekre tartósabb hatást.”
   Civilizációnk gyökerességére vonatkozólag fölhozom, hogy budai nyomdánkban 1473-ban már két könyvet nyomtak, s Apáczai Csere János, Descartes tanítványa, 1653-ban magyarul írta bölcseleti prózáját, akkor, mikor egész Európában csak Cartesius merte megszólaltatni a nemzeti nyelvet, s a többi tudós és író latinul írt. Kölcsönszavaink tekintetében is téved. Minden modern, európai nyelvész azt hirdeti, hogy egy nyelv eredetisége a szellemén múlik, a szerkezetén, és nem azon, vajon hány kölcsönszó hullott beléje a különböző népekkel való érintkezés közben. A fönti alapon bízvást elvethetjük az angolt is, mely felesen román és germán elemekből áll, s angolszász szókincse oly parányi, hogy alig mérhető. Az Ön állítása egyébként adatszerűen is hamis. Ha egy leírt magyar szöveget vagy egy utcán hallott magyar beszédfoszlányt találomra elemezünk a szavak származása tekintetében, mindig az az eredmény, hogy az előforduló szavak kilenctized része régi-ősi, finnugor eredetű. Ezt beigazolták. Akadémiánk legutóbb kiadott címszójegyzékében, mely közel se teljes, 122067 szót tüntet föl a magyar nyelvkincs. Ebből 330 régi török, 756 szláv, 1393 német eredetű, de ezek az utóbbiak napról napra senyvednek a köznyelvben, csak egyes dunántúli tájnyelvekben használatosak, úgyhogy német meghonosodott kölcsönszavaink száma ma már a felére se tehető. Latin kölcsönzésünk elenyészően csekély.

   A francia nyelv 604 szót vett át a germánból, 154 szót az angolból, 15 szót az oroszból - elismerem, jogosan, az indogermán atyafiság alapján, afféle rokoni kölcsönként. De kölcsönvett 146 szót a sémita-hamita arabból is, 99 szót az ázsiai nyelvből, 44 szót a mi török rokonainktól, s tőlünk is 4 szót, a hussard-t, a shako-t, a soutache-t (sujtás) és a cocher-t. Valahányszor Önök a kocsit emlegetik - és hányszor emlegetik -, öntudatlanul is XVI. századbeli iparunk szerény diadalának hódolnak, a Komárom megyei Kocs községnek, ahol akkoriban födött „kocs”-i szekereket gyártottak, melyek külföldön is divatba jöttek. Ezeket a számokat H. Stappers nyomán közlöm (Dictionnaire Synoptique d'Étimologie Francaise). Ha azonban én az Önök nyelvét egy franciául még nem tudó, tájékozatlan magyar fiúcskának mindjárt ezzel kezdeném jellemezni, s úgy akarnám feltüntetni, mint holmi szedett-vedett szarkafészket, akkor - azt hiszem - nem volnék egészen jóhiszemű.

   Vajon más nyelveket is így vet Ön latra? Ugyanebben a fejezetben ezt olvasom:
„A cseh nyelv múltra tekinthet vissza, és a XIX. században civilizációs nyelvvé vált. Törhetetlen erővel tökéletes civilizációs nyelvet teremtettek maguknak a csehek. A románoknak fölöttébb fejlett irodalmi nyelvük van, mely a román nyelvcsoporthoz tartozván egyenrangú a nagy nyugat-európai nyelvekkel. A horvátok Európa egyik legigézőbb irodalmi nyelvével rendelkeznek.”
   Ez a jellemzés más, mint az előbbi, nemcsak az értékelése, hanem a hangja is más. Az értékelésén semmi kivetnivalót se találhatunk. Egyetlen nyelv szépségében és kifejező erejében se kétkedünk. Nem is volt eddig nyelvészünk, aki ócsárolta volna a cseh, román vagy horvát nyelvet azért, mert különbözik a miénktől, s ha akadna ilyen nyelvész, azt - biztosra veszem - komoly tudósaink nyomban kirekesztenék a tudományos közösségből.

   Hogy ez a jellemzés mennyire más, mint a rólunk szóló, csak akkor látjuk igazán, mikor tovább olvassuk azt a vádbeszédet, melyet nyelvünkről ír:
„A magyar nyelv nem tartozik ahhoz a nyelvcsaládhoz, mint a legtöbb Európában beszélt nyelv, különösen Európa ezen a táján; szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel. Magyarországon kívül teljesen ismeretlen. A magyar alattvaló, aki nem tud más közhasználatú nyelvet, mihelyt túljut Magyarország határán, nem képes magát megértetni, sőt alig képes valahol még tolmácsot is találni. Egy magyarul megjelent tudományos munka, bármi is az értéke, arra van kárhoztatva, hogy ismeretlen maradjon; le kell fordítani vagy kivonatolni kell egy nagy idegen nyelvre.”
   Kérdezem: tudományos értékelés-e az, hogy „egy nyelv szerkezete bonyolult”, és nyelvészeti szempont-e az, hogy „egy nyelvet senki se tanulhat meg könnyűszerrel”? Kérdezem: az Ön andalítóan zenei és tündökletesen tiszta anyanyelvét olyan könnyűszerrel tanulják-e meg az idegenek? Kérdezem: nem Önök maguk ámulnak-e el legjobban, mikor csak tíz perc múlva veszik észre, hogy az a vendég, akivel társalogtak, nem született francia volt, és nem Önök maguk mutatják-e csodaként azt a nem franciát, aki tökéletesen és művészien ír franciául?

   A magyar nyelv millió fogyatékossága kényszerképzetként üldözi e francia nyelven megjelent tudományos munka szerzőjét. 43 lap múltán, amikor tisztán elvont alapon a nyelvek elszigeteltségéről elmélkedik, szóról szóra ismétli önmagát:
„Európában a civilizációs nyelvek szaporodása oly kényelmetlenséget okoz, mely nőttön-nő”. A kis népek polgárai, akik nem tanultak meg egy másik civilizációs nyelvet, s csak nemzeti nyelvüket beszélik, megnémulnak, mihelyt elkerülnek hazulról. Egy magyar, aki csak magyarul tud, sehol se képes megértetni magát a világban; ha ki akar menni országából, tolmácsot kell vinni magúval. Az európai, aki Magyarországon van átutazóban, még ha több nyelvet is beszél, zavarba jön, mert itt minden magyarul folyik (tout s'y fait en magyar).”
   Lám, megint a magyar csattanós példa a nyelvi nyomorékságra és nem a litván vagy baszk, vagy akármelyik más nép. Mindig csak a szegény magyar kukul meg a határain túl, csak az kapkod fűhöz-fához, csak az bömböl tolmácsért, bár tolmácsot is „alig” képes valahol találni. Hát a francia, aki a francián kívül nem beszél más nyelvet, olyan végtelenül otthonosan tart-e előadást Chicago és Peking proletárnegyedeinek? Vagy a más nyelvet nem tudó portugál - mondjuk - Varsóban, és a más nyelvet nem tudó lengyel - mondjuk - Lisszabonban, annyira beszédes-e? Aztán miért olyan szánandó az a soknyelvű, káprázatosan művelt európai, aki „kínos” zavarba jön Budapesten, ahol már minden nebuló sélypeg egy-két nyelvet, és mért oly ámulatos, oly hátborzongató a gondolat, hogy itt „minden magyarul folyik”, holott nekünk nem ámulatos, nem hátborzongató, hogy Szófiában minden bolgárul folyik, Tokióban minden japánul folyik, és igen örvendetesnek, érthetőnek tartjuk, hogy Párizsban minden franciául folyik. Számunkra csak az érthetetlen, hogy ezt az összehasonlító nyelvészet tanára érthetetlennek tartja.

   De minden érthetővé válik, mihelyt elveti a tárgyilagosság álarcát, s vádbeszéde halotti beszéddé lesz:
„Azon a napon, melyen Magyarország oligarchikus szervezete engedett volna a világon végigsöprő” népies mozgalomnak, a magyar nyelv elsöprődött volna a főúri rend romjaival együtt, mely ezt a nyelvet erőszakkal kényszerítette másokra. Mert a magyar nyelvet csak ennek a rendnek politikai ereje védelmezte. Ez a nyelv nem rejt magában eredeti civilizációt.”
   Racionalizmus ez? Vagy nacionalizmus? Nem: ez nyelvészeti oligarchia. Sírnunk kellene, de elkacagjuk magunkat. A történelmi tények ily bohózatos ferdítésével még nemigen találkoztunk komoly munkában. Eszerint nyelvünket nem nincstelen jobbágyaink tartották fenn, kik a százötven éves török hódoltság alatt is hívek maradtak hozzá, nem a kisnemesség, mely a németesítő Habsburgokkal élethalálharcot vívott a magyar iskolákért és a magyar törvénykezésért, nem nyelvújítóink óvták és istápolták ezt a nyelvet, nem ők, akik a népies szavakat fémjelezték és irodalmivá nemesítették, nem is Kazinczy, a mi Malherbe-ünk, aki a francia szabadságeszmék miatt hét évig raboskodott, és nem is a mi Littrénk, Czuczor Gergely, első nagy szótárunk szerkesztője, egy ágrólszakadt földmíves fia, akit halálra ítéltek, mert a népért és a nyelvéért szállt síkra, aztán kegyelmet kapott, és hat évig ülte a császári börtönöket; nem, nem ők ojtogatták, dugványozták jobb századokba, nem ők szökkentették virágjába és emelték föl az égig ezt a mindig taposott és szent nyelvet, ezt a legdemokratikusabb nyelvet, melyben szenvedő népünk mintegy megdicsőült; nem, nem és nem, hanem az oligarchák, akik csak németül és franciául tudtak, a főurak, akik agarásztak, a gerinces és nemes grófok, akik Bécsben hajbókoltak a lakájoknak, és Párizsban mulattak nemzetközi szövetségeseikkel, a gazdagokkal.

   Úgy látszik, hogy Ön épp annyira nem ismeri nyelvünket, mint amennyire nem ismeri az Osztrák-Magyar Monarchia történelmét. De az utóbbit ismeri. A csehekről ezt írja:
„Az arisztokrácia, mely a Habsburgoknak hízelgett, elnémetesedett az osztrák nemességgel való érintkezésben. De az ország közgazdasági haladásával nemzeti polgárság alakult. Ez követelte a maga helyét, ragaszkodott a jogához, hogy cseh iskolái legyenek, s megszervezte a cseh közoktatást az elemi iskoláktól kezdve föl az egyetemig.”
   Majd ezt írja a cseh nyelvújítási mozgalomról, mely később történt, mint a miénk, és se jelentőségében, se időtartamában, se társadalmi hatásában nem fogható a miénkéhez:
„A nemzeti aggodalom odáig ment, hogy a cseh nyelvkincsből még a német szókat is kiirtotta, melyek nagy számban hatoltak be oda.”
   Innen értesülünk, hogy még ebbe a tökéletes, civilizációs nyelvbe is nagy számban hatoltak be a német szavak.

   De haladjunk tovább:
„Egy nyelv csak annyiban értékes, amennyiben eredeti civilizáció szerve. Nem szükséges, hogy a civilizáció kiterjedt legyen; elegendő, ha egyénisége van. Viszont nehéz megsemmisíteni a civilizációnak egy eredeti nyelvét, mihelyt kialakul.”
   Miután megtudtuk, hogy nyelvünk nem szerve az eredeti civilizációnak, hogy egyénisége nincs, minden reményünk az marad, hogy legalább majd az irodalma menti meg, mely - ha nem is mindig a legértékesebb munkáival - már járni kezdi a világot. De a magyar irodalomról Önnek egyetlen mondata van:
„Irodalmának nincs tekintélye.”
   Ha valaki tényleg ismer egy irodalmat, vagyis eredetiben, mert irodalmat nem lehet tartalmi kivonatokból megítélni -, s ilyesmit állít róla, azzal nem illik vitatkozni. Mindenkinek jogában van megformálni egyéni véleményét. De ez nem az Ön egyéni véleménye, hanem mások véleménye. Sommázása mások állítólagos véleményének, mely azt a balhiedelmet keltheti, mintha a világ közvéleménye volna. Ez ebben a formájában túlzás. Irodalmunknak van némi tekintélye. Petőfi tekintélyes hatást gyakorolt egész Európára, s a XIX. század legnagyobb alkotóira, akik rajongva helyezték őt a legnagyobbak, Homérosz, Dante és Shakespeare mellé. Hogy ezt belső mély értékénél fogva különben is megérdemli, azt csak mi tudhatjuk, akik anyanyelvünk édességében élvezzük őt. Ebbe - fájdalom nincs módom Önt beavatni. Talán nem is igen óhajtaná. Ön csak irodalmunk külső „civilizációs” hatását vonta kétségbe. Ezért találomra néhány véleményt idézek, s szembeszegzem az Ön véleményével.

   Carlyle ezt írja Petőfiről:
„Petőfi dalaiban a tisztán emberit tartja szem előtt, s épp ezért hasonlít Goethéhez, a dalköltőhöz, és éppoly nagy, mint Goethe.”
   Hermann Grimm:
„Petőfiben olyan embert látok, akit minden népek legnagyobb költői közé kell sorolni.”
   Heine:
„Németországban senkit se helyezhetnék melléje; bennem is csak kevés ily ősi hangja nyilatkozik meg a Természetnek.”
   Végül csak a jelenkor legelőkelőbb francia szellemét szólaltatom meg, Paul Valéryt, a francia Akadémia tagját, aki néhány jelenkori magyar író francia nyelven is megjelent elbeszéléseiről ezt írja:
„Tömörségükben és tökéletességükben Flaubert-re és Maupassant-ra emlékeztetnek.”
   Bizonyára idegenül érzi magát, igen tisztelt tanár úr, a véleményével együtt, a lángelmék e társaságában. De - megnyugtatom - azért nincs egészen egyedül. Idők során akadtak már egyesek, akik megkongatták fölöttünk a halálharangot. Herder így vélekedett:
„A magyarok most a szlávok, németek, románok és más népek között az ország lakosságának legkisebb részét alkotják, s századok múltán talán nyelvüket is alig találjuk majd meg.”
   Herder ezt 1820-ban írta. Három évre rá megszületett Petőfi, akit ma világszerte sokkal többen ismernek és emlegetnek, mint ezt a derék és halavány széplelket. Veszedelmes dolog jósolgatni, azonban mi már megszoktuk az ilyen halál-jóslatokat is, s bizonyos edzettséggel nézünk velük farkasszemet. Parasztjaink azt tartják, hogy akinek holt hírét költik, az sokáig él. Úgy látszik, ez a népekre és nyelvekre is áll, melyeknek élete és halála felől nem emberboldogító, racionalista nyelvészek dönteniek, hanem esztelenebb és irgalmasabb erők. Csak ez a vigaszunk.

   Meg az a testes (205 oldalas) függelék, melyet könyve végére iktatott. Tanulságos kimutatások világosítanak föl bennünket, hogy a mai Európában százhúsz élő nyelv van. A különböző nyelveket egymás után vonultatják föl, aszerint, hogy hány ember beszéli. L. Tesnie`re úr, a strasbourg-i egyetem magántanára közli a statisztikákat, az Ön tanítványa. Nemigen lehet megvádolni, hogy túlontúl cimboráskodik velünk. Gáncsaiból ennek ellenkezője tetszik ki. Mégis kénytelen a magyart az Európában beszélt százhúsz nyelv között a tizenegyedik helyre állítani. Ezt is csak úgy éri el, hogy a hollandot egy kalap alá veszi a tőle merőben különböző flamanddal, ami által a holland a versenyen elénk jut a tizedik helyre, alig másfél millió „ajak”-kal. Nyelvünket beszéltség tekintetében megelőzi a német, az orosz, az angol, az olasz, a francia, a kisorosz, a lengyel, a spanyol, a román és a holland, de utána jön - és több-kevesebb távolságból követi - a cseh és morva (együtt), a görög, a fehérorosz, a svéd, a katalán, a bolgár, a dán, a finn, a norvég, a tót, a török, az albán stb. Elszigeteltségünk, melyről Ön annyit sopánkodik, nem is olyan nagyon kétségbeejtő. Ez a nyelvsziget a nagyobbacskák közé tartozik: a tizenegyedik Európában. Maroknyi nép vagyunk, de hatalmas marok pottyanthatott erre a világra. Aztán a nyelvek világlajstromán se kerülünk nagyon hátra, sereghajtókul. A XX. században - amint olvassuk - ezerötszázféle nyelvet beszél az ezernyolcszázmillió ember, aki a föld hátán él. Itt is a huszonkilencedik hely illeti meg a magyart. Ha egyszer fölsorakoznának a világ különböző népei a nyelvük szerint csoportosulva különböző zászlók alatt, akkor ebben a titáni seregletben nekem valahol elöl kellene keresnem a huszonkilencedik zászlót. Bizony, még valami gyermekes büszkeség is elfog.

   De csak egy pillanatra. A rangsor legelején egy mamutszám hirdeti, hogy négyszázmillió ember beszél kínaiul, vagyis a föld lakosságának majdnem egy negyedrésze. Minden viszonylagos. Az emberiség ez első íródeákjai, akik ma is mind a négyszázmillióan egy dologra gondolnak, mihelyt meglátnak egy számunkra érthetetlen ákombákomot, az Ön elve szerint minden nagy népet törpének és minden hódító nyelvet afféle elszigetelt, barbár nyelvjárásnak tarthatnának. De nem volna igazuk. Egy nyelv nagyságának még mennyiségi szempontból sincs föltétlen mértéke. Nem mértéke a civilizáció sem. Hiszen épp Ön említi, hogy a babiloni nyelvnek, mely hajdan az egész ázsiai műveltséget hordozta, híre-pora se maradt, és az egyiptomi nyelv, mely négyezer esztendeig versenytárs nélkül uralkodott a világon, teljesen elveszett és kihalt, s csak egy évszázada tudjuk betűzni a sírföliratait. A civilizációnak sincs mértéke. Legkevésbé mértéke az az önkényes szempont, hogy valaki zengzetesnek vagy kellemesnek tart-e egy nyelvet. Ennek a mértéknek nincsen értéke.

   Pillanatnyi büszkéségem után tehát ismét alázat fog el, s szeretet, csodálat minden nyelv iránt. Arra, hogy mi az értelme annak, hogy egy nép saját nyelvét beszéli, és mi az értelme annak, hogy mi magyarul beszélünk, éppoly kevéssé lehet ésszerűen válaszolni, mint arra, hogy mi az értelme annak, hogy egyáltalán élünk. Itt valami titok kezdődik.

   Múltkor egy erdőben bolyongtam, ahol óraszámra nem találkoztam járókelővel. Valami tisztáson megpillantottam egy virágot, melynek az a szeszélye, hogy csak Európa e keleti szögén terem, a mi hazánkban, s egyebütt gyökeret se ver. Aranylennek nevezzük mi, Linum dolomiticum-nak tudósaink. Megálltam előtte. Azon töprengtem, hogy miért oly tökéletes a levele, hogy miért olykecsesen-lenge, hogy miért oly aranysárga a szirma, s egyáltalán miért virít, mikor valószínűleg egész nyáron nem látja emberi szem ezen az ember nem járta mezőn, s valószínűleg el fog hervadni, anélkül hogy valaki észrevenné, anélkül hogy valaki gyönyörködnék benne. Mégis virágzik errefelé az aranylen, nagyon sok aranylen. Nem kérdezi, hogy mi ennek az értelme, s nem törődik azzal sem, hogy másutt az azáleákat és a nympheákat becézgetik. Amíg él, addig tökéletes és szép akar lenni, s arcát a nap felé fordítja. Aztán mindig nőnek helyette újak. Virágzik és elhervad, mint minden, ami van, mint a „nagy” népek és a „kis” népek, mint a „civilizáció”. Virágzunk és elhervadunk. Talán csak ennyi az élet értelme.

   Megszakítom ezt a levelet, melyet a fájdalom indított meg és a harag dagasztott ily idomtalanná. Amint átolvasom, formátlannak tartom. Érzelmes és keserű. Nagyon szónokias is. Micsoda barbár levél. Udvarias se lehettem mindenütt annyira, amennyire szerettem volna. Mert akkor nem lettem volna őszinte. Elküldöm tehát így, ezen nyersen. Ha érdemesíti az elolvasásra, itt-ott talál benne egyet-mást, amit még az összehasonlító nyelvtudomány párizsi tanárja, az Institut tagja se vethet el. Mindenesetre értesülhet belőle, hogy érez és gondolkodik egy „kis” nép fia, sok „kis” nép és sok „nagy” nép fia. Ön francia. Szemünkben, akik e fényes műveltség áhítatában nevelkedtünk, franciának lenni annyit jelent, mint emberiesnek lenni és igazságosnak. Igazságot kérünk.


Nyugat, 1930. július 16.