Kaleidoszkóp Versfesztivál, Merlin Színház, 2007. október 15-21.    

„Hogy lettél te egyszerre csak ennyire régi?         
Hogy lehet így élni? Hogy lehet így élni?”        
(Müller Péter Sziámi: Világegyetemista, Testből testbe c. album)         

   Valaha, egészen pontosan 1969-ben indult útjára itthon a megzenésített vers műfajának „újkora” mégpedig a Kaláka együttessel, akik versben bujdosók voltak, majd Sebő Ferenccel és társaival, akik viszont a népzenei gyökerek felől indultak a versek felé. Nem kevés szerepe lehetett még az Illés zenekarnak is, akik egyszer így nyilatkoztak: „kerestünk valami olyan zenei kifejezést magunknak, ami csak a mienk, és találtunk egy olyat, ami viszont mindenkié, ez pedig a népzene...” (Visszakereshető: a „Nehéz az út” c. lemezen nyilatkozza ezt Szörényi Levente, 1968-ban...)

   A Kaláka által elindított megzenésített vers műfaj, és a Sebőék által művelt táncházi mozgalom nagy lendületet adott annak idején sokaknak. Éppen azért, mert az „elposványosodott” táncdalok, és lázadó beat-mozgalom mellett egy új, és értékőrző alternatívát mutatott fel, mégpedig a költészetet, a költők szeretetét és tiszteletét, ami már a XX. században sok-sok krízist megélt nálunk. Erre szép példa Faludy György idézete is, aki a 30-as évek vége felé egy könyvkiadóban ezt a választ kapta, ahol versei kiadásáért zörgetett: „ki olvas ma verseket Gyurka!!!”. Verseket, főleg kortárs költők verseit annak idején csak igen „nyomott” példányszámban lehetett kiadatni, még József Attilát is beleértve.

   Lehet persze belemagyarázni politikai felhangokat is, de tény, hogy a 70-es években, sőt még a 80-as évek végéig is virágzott a műfaj, ekkor alakultak olyan neves együttesek, szólisták a fentiek mellett, mint Dinnyés József, a Szélkiáltó, a Szélrózsa, de számos verset népszerűsített lemezein Koncz Zsuzsa, Halász Judit, Vitai Ildikó, Dévai Nagy Kamilla, a Makám és Kolinda - nagyon elnézést kérek mindenkitől, aki kimaradt volna ebből a felsorolásból!

   Számomra meghatározó volt két zenekarral való személyes találkozásom, a Kalákával és a Szélrózsával. Mi úgy 1980 körül kezdtük a „pályát”, akkor ismerkedtünk a Kaláka akkor népszerű versmegzenésítéseivel, és ezen az úton szerettünk volna mi is haladni, számos hasznos tanácsot kaptunk Gryllus Dánieltől, Huzella Pétertől, Dara Vilmostól - zenei és szakmai téren egyaránt.

   Az egyik legfontosabb tanulság az volt, hogy nem szabad a versek - és a költők elé állni - mert valahol az a lényeg, hogy a dalon átjöjjön az ő, eredeti szándékuk, tehát ezt kell felerősíteni, megmutatni. Erre tanított másik meghatározó élményem is életemben, Latinovits Zoltán versmondása, verslemezei, és a „Verset mondok” című könyvben leírtak. Ebben hangzik el az örökbecsű sor: „... a költő égi antennájú gyermek...”

   Hát igen. Ha viszont az, lett légyen Petőfitől Szécsi Margitig bármelyik nagy költőnk, akkor nem lehet - és nem is szabad elvenni tőlük azt, hogy a vers a fontos, és az elsődleges. Nem is az a lényeg, hogy elég jó zenészek vagyunk, és kellemes, fülbemászó dallamokat komponáló zeneszerzők, hanem az, hogy rá tudunk-e érezni, a magunk zeneszerzői antennáival arra, milyen zene, hangszerelés az, ami előhozza, amit ők akartak. Arról már nem is szólva, hogy az a minimum, hogy ismerni kell az életüket, legalább életrajzi szinten, de mondjuk nem árt néhány elemzést, levelezést elolvasni ahhoz, hogy meglássuk melyik költő hogyan élt, hogyan gondolkodott a világ dolgairól, az emberi lét alapkérdéseiről.

   Sokat olvastam, de sokat olvastak kor- és pályatársaim is, szinte vártuk amikor egy-egy könyvhétre versek „Szép versek” (aki még emlékszik e kötetekre) jelentek meg válogatásként... és izgatottan vártuk kedvenc - élő - költőink új verseit, vajon mit írtak? Mit lehet megzenésíteni ebből?

   Persze a világ változik - és változunk mi is benne. Változnak az értékrendek, a trendek, ami tegnap trendy volt, azt ma eldobjuk. A médium, a média nagyhatalommá vált, óriási mértékű felerősítő hatása révén, és azzal, hogy akit bemutat, egyben „behozza” a lakásunkba is, és mindennapi életünk részéve teszi, szinte velünk lélegzik az illető.

   Változnak a zenei világok, zenei ízlések is, ma már nem népzenéről beszélünk, hanem világzenéről, ethno-ról, worldmusic-ról, sőt wor*dmusic-ról... Ez is egy trendy dolog, kitárultak az ajtók, ablakok, végül is ez jó valahol, mindenki azt kever össze, amit csak akar és gondol. Amióta internet létezik, összeszűkült a világfalu, tizedmásodpercek alatt megtalálhatjuk egymást, teljesen mindegy hogy fizikailag hol vagyunk.

   Változott a verszene világa is, mégpedig alaposan. Meglepve láttam, hogy a Kaleidoszkóp Versfesztivál gálaestjén kik képviselték a műfajt - a nyerteseken kívül. A nyertesek még valahol „hajlanak” az autenticitás felé, bennük még erősebben élnek a hagyományok, tehát pont az, hogy NE álljunk a versek elé, hanem megfelelő alázattal mutassuk FEL azokat!

   A gála zenei szereplőinek - és itt hadd kérjek elnézést tőlük, mert nem őket kívánom bántani, sem minősíteni, hiszen kiváló zenészek, hangsúlyozom zenészek - semmi, ill. vajmi kevés közük volt az eredeti célhoz, tehát a versek megzenésítéséhez. Sem Bíró Eszter, sem a Király-ikrek, sem a különben kiváló Schmidt Vera, sem pedig Müller Péter Sziámi (akinek idézete a mottóban szerepel) NEM versmegzenésítő műfajban működik, ehhez elég rákeresni bármelyik internetes zenei oldalon, ahol ők saját magukat sorolták be, lássuk: Müller Péter Sziámi (alternatív, pop/rock) Bíró Eszter (musical, színpadi zene, klezmer zene), Schmidt Vera (saját szövegű dalok), Király-ikrek (magyar előadóként leginkább Lindát tisztelik ... jövőjüket már tisztán látják: hollywoodi szupersztárként képzelik el az életet.) Furcsa volt azt is látni, hogy - kevés kivétellel - e nagy sztárok ún. fél-playbackről dolgoztak a színpadon...

   Hát akkor hova is lettek a megzenésített versek? Egy, azaz egy elementáris képviselőjük mégis maradt a gálán, Nemes Levente személyében... Vajon mindez azért történik mindannyiunkkal, mert már nem fontos a vers? Így jutunk el a megzenésített verstől a megszövegesített zenéig, ritmikákig?

   Ez már nem a költőkről szól, hanem lényege a performance, a színpadi jelenség maga, amely ködfelhőbe és videoklipek zuhatagába „öltözik”, ahol a költő már csak a filmen tűnik fel áttűnésként, lényegtelen személyként, és maga a vers is csak tipográfiai jelenség marad a filmvásznon, miközben szól a worldmusic...

   Mit szólna ezekhez - mondjuk Kosztolányi, József Attila, Dsida, Radnóti, Vas István, Juhász Ferenc, Nagy László, Weöres Sándor, és sorolhatnám még százával a költőket, csak a huszadik századból, kedves zenészek, színészek és zeneszerzők?

   A művészet, az alkotó- és előadóművészet egyaránt valahol az alázatról és a tiszteletről szól, nem pedig az önmegvalósításról, önfelnagyításról. Akkor vagyunk „jók” a színen, ha a mozaikokból kirajzolódik a megidézett költő képe - nem pedig a miénk... Vagy ha igen, akkor csak azért, hogy megmutassunk olyan színeket a versekből, amelyek talán első olvasásra nem tűnnek elő azonnal. Ez már egy másik cikk tárgya lehet, hogyan nyúljunk egy-egy vershez...

   Van-e tanulság mindebben, és mindebből? Rá lehet legyinteni, hogy ennél sokkal fontosabb problémáink vannak, hogy nem érünk rá ilyen finomságokkal foglalkozni, amikor... és itt felsorolhatjuk napi életünk szorító gondjait, vagy akár a Földet érintő globális problémákat is.

   De egyet ne felejtsünk el. Ha van olyan kiváló kezdeményezés, hogy egy nagyszabású fesztiválon - ahol ráadásul befizetés ellenében szerepelhet mindenki - pl. a versmondók egy héten át több százan dolgoznak, küzdenek, és izgulnak a zsűri előtt, akkor adjunk nagyobb tiszteletet azoknak is, aki felvállalják a versek megzenésítésének hálátlan és nem könnyű kenyerét. Úgy, ahogy azt még Petőfi korában a vándorszínészek tették, pénz és taps nélkül járják ma is az országot - vagy akár a határon túli helyeket, mert hisznek abban, hogy a kimondott és leírt SZÓ valahol varázserő, és ezt el kell vinni mindenkinek, az élő, és a verssel együtt lélegző zenével együtt.


Székely-Nagy Gábor (író, zenész), 2007. október végén