|
AZ AKASZTOTTAK BALLADÁJA François Villon verseit előadja Hobo 
„Csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállaimra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt.”
Gimnazisták voltunk, úgy 1970 körül, amikor jártam egy kedves kislánnyal, és ahogy náluk a könyvespolcon keresgéltünk, egyszer csak kezembe akadt egy vékony kötet, a címlapján csak ennyi állt: François Villon balladái, Faludy György átköltésében. Nos, egyikükről sem tudtam semmit akkor még, Villon nevét nem ismertem, nem tanultunk róla, Faludyról pedig fogalmam sem volt, ki is lehet... A lány édesanyja futólag csak ennyit mondott, tudjátok Faludy indexen volt, ez tiltott kiadásként jelent meg akkoriban. Elkértem a kötetet és hazavittem. Nem tudtam letenni, amíg ki nem olvastam az utolsó soráig. Legjobban épp az Akasztottak balladája fogott meg, meg is zenésítettem 15 évesen...
„De kérd reánk az Úr kegyelmét, hogy a bitóról hófehéren megoldja Villon árva lelkét Krisztus nevében. Ámen, ámen.”
Miért mondtam el ezt? Miért fontos ez számomra, és hogy kapcsolódik mindez Hobóhoz, akiről ez a méltatás szólni szeretne? Mert számtalan dolog összekapcsol vele is, hiszen kor- és sorstársak vagyunk... Ugyanakkor – és ugyanarra szocializálódtunk a 60-as, 70-es években, itt Magyarországon: a történet rólunk szólt. A puha diktatúra éveiben sok, korábban tilos és tiltott dolog előtt megnyíltak az ajtók, Villon élete és művei is megjelenhettek már (François Villon összes versei, Európa Kiadó (1969) és más kötetek). Villonról jószerivel azt sem lehet pontosan tudni, mikor élt (1431?-1463?, ez áll a kötetekben...) Harminckét évesen már halott – akárcsak József Attila, és mint annyian mások az üstökösként elsuhanó költők közül.
„Papok, apácák, mendikánsok És mindenféle fráterek, Járdanyüvők, henyék, lakájok És kisasszonykák, akiket Szép, testhezálló ruha fed, Sárga cipőben délcegen Bohóckodó szerelmesek: Bocsássatok meg mind nekem!”
A színpadon a börtön. Kortalan kép lehet ez bármikor, a tárgyak ugyan a középkort idézik, de itt nem döntően, a kereszt alakot formázó börtönrácsozat, a gyertyák, asztalok, a kellékek között a költő az ágyon hever, memorizál? Alszik? Mormog magában? A halálra készül? Mi történik? A beáramló közönségből néhányan észre sem veszik, hogy Ő – már a színen van... lélegzik a színpad velünk. Sárgult pergamenekre rótt szövegeket forgat, még vár, valamire vár.
„Herceg – a torka száraz-tüzesen Folyton rikoltott: „Hű! ég, a keservét!” Itassa most örök bor odafenn Néhai Cotard mester szomju lelkét!”
Bim-bam, bim-bam – kint harangoznak hajnalban. Hobo felkel, barna gyolcsinge foszlik, bőrnadrágja gyűrött, kezén bilincs, lábán lánc zörren. Mormog, beszél, sír, nyög, énekel, nevet, röhög, zokog, táncol, él. Varázsol.
„Én, François Villon diák, A négyszázötvenhatos évben, Vállalva zablát és igát, Higgadt elmével eltökéltem: Meg kell vizsgálnom, hogyan éltem. Mint írva áll Vegetiusnak, A bölcs rómainak művében, Másképp megcsaljuk önmagunkat.”
Arc, szakáll keretezte, lobogó ősz hajjal, képzőművészeti alkotásnak is beillő arc, meglepően szemüveggel, és az arc játszik velünk, ezerféle fintort, gesztust és mimikát mutat. Bámulatos könnyedséggel sorol, mond, mond, röppennek Villon sorai, mindegyik élettel teli, valahol itt nem a versmondás klasszikus szabályai szerint, hanem úgy, ahogy a költőben kinyíltak a lelki „gátak”; foszlik, buggyan, káromkodik, zuhan, áramlik a szó – és a zene.
„Szent Dávid is gondolt bolondot És elhagyá jámbor hitét, Látván két jóformáju combot... Boldog, ki nem próbálta még!”
Dalok szövik át meg át a monologizált vers-áramot, két kiváló zenész munkái ezek, és nem „régizenék”, teljesen modern muzsika – mégsem reklamálunk – a kor itt kortalanná válik, lényegtelenné már. A zene alázatosan folyja körül a sorokat, Hobo morog, énekel, gyötrődik, nevetgél, egyszer ifjú, egyszer meg teljesen vén, ettől szép. Él a színpadon, mint ahogy mindannyian, csak mi nem tudjuk, nem merjük megmutatni magunkat.
„Kufárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”
Mi vár az emberre? Élet? Halál? Elrendeltetett sors? Szabad akarat és szabad élet? Bármit megtehetünk? Vagy egy Kéz irányít bennünket? Szeretni jöttünk a világra? Hervadni? Sötétből fénybe zuhanni és vissza megint? Mit keresünk a Földön? Miért vágunk neki mindennap az útnak? Miért adjuk fel? Miért nem adjuk fel? Mit mond a költő? Mit mond a művész? Mitől az? Mitől tudja jobban, akár egy apró gesztus erejével elmondani, amiben benne az egész világ „áh, igen, François, François, igen, hagyjatok...”
„Francia vagyok, Párizs városából, mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.”
„Azt tartom, hogy egy színésznek vagy színházi embernek a legfőbb feladata az, hogy felmutassa a kor tükrét, ... ez lényegében minden korok színházi emberének legfőbb kötelessége. És tulajdonképpen nem csak kötelessége, hanem ez az a nyom, amit hagy maga után. Hiszen a játék mindennap meghal, és másnap újrakezdődik.” (Latinovits Z.: Verset mondok)
„Egy vén tövisbokor aljában, melyre csak egy rossz csillag sanda fénye süt: maradok egyszer, François Villon, fekve, megáldva és leköpve mindenütt.”
(Az akasztottak balladája: François Villon verseit előadja Hobo. Elhangzanak Faludy György, Illyés Gyula, József Attila, Mészöly Dezső, Szabó Lőrinc és Vas István fordításai. Zene: Hárs Viktor és Nagy Szabolcs. Jelmez, díszlet: Balla Ildikó. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
(A szubjektív sorokat írta Székely-Nagy Gábor, 2007 novemberében.)
|
