¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ A HANGRAFORGÓ 12 órás költészetnapi koncertje 2011. április 11., Győr, Zichy-palota, Nagyterem 20.00 "Könny és nevetés közt árad az idő..." - kortárs magyar költészet - ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Nagy László: Tűz-szivárvány Mintha a tavasz jönne, ébredek jó örömre, ámulva körülnézek: honnan szállsz, édes ének? Fehér a fenyő tornya, zuzmara szitál róla, szárnyát kicsit kitárva itt szól a víg madárka. Madárka, vig madárka, baljósan mord a Mátra, mégis te szépen, bátran zengesz a zuzmarában. Én is már olyan dalra sóvárgok: aki hallja, ujjongva vele éljen, zord időben se féljen. Fejemmel dér-mezősen, ha lennék elmenőben s vágyam csak vágy maradna, lúgkőnél jobban marna. Én ellenségem könnyén verssel is gyönyörködném, mert konokságra késztet, kezébe most is kést vett. Lehet, bevégzi sorsom, elvágja dalos torkom s torkomból vérszivárvány suhog fel, víg madárkám! Ha dalban nem, csak vérben fizetnék méltóképpen, szívem egynéhány társa dícsérne, talán szánna. Véren s dicső sugáron átütne sápadtságom, nekem nem lenne mentség halál és hősi szentség. Élve, remélve több fényt, hívjunk tavaszi örvényt zuzmarás téli fákra, s erre a nagyvilágra. A legszebb dal felszálljon, emberben vérré váljon, legyen a szívek táján örökös tűzszivárvány. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Gál Sándor: Szülőföld betakar szelíden sietség nélkül indul vizeivel új éggé kékül kiteríti magát látásra elém menyasszony szépségét nézi a legény virágzik és terem napját növeszti ékes éjszakában magát veszejti könny és nevetés közt árad az idő jussom fejfasorként nyomomban kinő messzeségek árnyán ezer év magány szellő kél a folyón csillag sugarán s indul vizeivel mélységgé békül betakar szelíden sietség nélkül ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Kányádi Sándor: Fehéringes vers (Illyés Gyulának 99. születésnapján) kioktatóm mindig akadt mindig volt ki lefitymáljon erdőn innen erdőn túlnan életen át álruhásan viseltem a magyarságom viselem hát mit tehetnék ha valaki így akarta bizonyára szüksége volt mellesztők közt egy mindig friss fehéringes közmagyarra hétköznap is azért jártam fehér ingben azért járok hogy legyen min töprengjenek az engemet kioktatók az engemet lefitymálók ne tudják meg hogy ünnepem van-e vagy nagy sötét gyász nyom fehér ingem én-álruhám sebemre gyolcs csatáimban nem hódoló harci zászlóm amikor e magas egű innensőről átvisz Kháron azt kívánom tengerjáró kapitányi sapkájával a túlparton Maga várjon ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Vári Fábián László: Útban Törökország felé Mindkét hazából kiárvulva, csak hitünkben töretlenül, lelkünk holtfehér vásznaira Isten árnyéka nehezül. Alattunk reménnyel ringó gályán pogány föld felé futunk, hol a Patróna glóriáját ölti magára jó urunk. Otthon zsibbadást hord az ájer, a vetést véreső veri, elhullatják virágaikat az akasztófák ágai. Hatalmas hittel hisszük mégis, hamarost lesz majd visszaút, és a tengertől visszakapunk lobogót, várfalat, falut. Vágyódik ezért a szemgolyó a gyertyafényhomály után, verejtékezve áll a kéz a körbevándorló kupán. S mikor minden vérlobbanást testmeleg indulat hevít, daccal reccsenti szét a szó a fogak porcelánjait: Hasítsd meg, Uram, az egeket, kell most nagyon az áfium! Végtagjainkba szegeket veret az evangélium. S mert Pilátus kezeit mossa, álmain csak átsuhanunk, de az árbockeresztről újra feléd fordul ábrázatunk... Eljő, ím, újbor ünnepe is, Úr asztalánál nem várnak ránk. Szánk szögletéről csöndes patakban szakadni kezd a Miatyánk... Ármányos félhomály szállja meg a hajósok szemgödreit. Sodorják felénk a fellegek Drinápoly karcsú tornyait. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Farkas Árpád: Dúdoló Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek. Havazás lennék, mintha volna kedvem és pénzem annyi hóra, mellyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben. Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy szál ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám. Lennék mindenség ingecskéje, öltözködnék a szegénységre, ne üssön át az éjszakákon vacogó lélek, fázó álom. Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van. Méltóságos a pusztulásban. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Bence Lajos: Édesedem Nem a tekintetem hajolt meg, a föld emelkedett arcomhoz. Nem a szívem nőtt meg, országos alázatom. Ha fönn jár a tekintetem, akkor is a csizmám látom. Jegenye-magasból néz le rám régi arcom. Mancsos kezek igazítanak szívverésemen. Leheletkönnyű fájdalomtól fenten - késő érések idején - lassan é d e s e d e m. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Csoóri Sándor: Furulyacsonk a szánkon (Nagy László halálára) Ballagásodnak vége, legszebb napunknak vége, bicska hal meg a kézben, haragos szádnak vége. Esne a hó csak, esne a Somló tetejére, a Duna közepébe, Margit vállára esne, de a hónak is vége. Botod fekszik a földön, a botodnak is vége, húsvéti sietséggel jön a nagyharang érte, jönne a föltámadás hajadért, szent kezedért, ujjad sebéért jönne, de már a föltámadás, de már annak is vége. Megözvegyült a hétfő, a hétfőnek is vége, mindegyik napunk most jut korai özvegységre, minden magaslat, álom s hópapír fehérsége. Versek vaddisznó körme nem hagy több nyomot rajtuk, a nagy kalandnak vége. Bujdosóm, jobbik felem, a vadonunknak vége, nem jövünk többé össze mosolyod ünnepére. Halál-síkságra értünk, a védhetetlen rétre, furulyacsonk a szánkon, himnuszod, indulóid - de már ennek is vége. Magyarország halottja, te, bazalt szemefénye, a zsuzsannás világnak balassis jó vitéze, meggyfában ember-meggyfa, vércsében ember-vércse - vendégként vár a tenger, de már a várakozás, de már annak is vége. Sirat a volt szeretőm, sirat a mostani is, haja országos gyászban utcámon végigúszik - hova megy, nem is kérdem, halálod eltilt tőle, megyek ezüst fejedhez, szíved kihűlt helyére, megyek, mert más út nincsen, minden más útnak vége. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Kányádi Sándor: Két nyárfa Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék. Osztódom én, osztódol te. Só vagy az én kenyeremben, mosoly vagy a bajuszomon, könny vagyok a két szemedben. Köt a véred, köt a vérem: szeretőm vagy és testvérem. Köt a vérem, köt a véred: szeretőd vagyok s testvéred. Szellőm vagy, ki megsimogatsz, viharom, ki szerteszaggatsz, szellőd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak. Ha nem volnék, te sem volnál, én sem volnék, ha nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Lackfi János: Mázsa Finnugor népi motívum Apám háza kapujában mázsás kő hever magában, legénynek nincs oly ereje, azt a követ fölemelje. Azt a követ eső fúrja, mindenfelől a szél fújja, mégsem porlik, mégsem fogy el, irigy rokon, engem figyel. Csak egy legény emelhetné, leguggolna a kő mellé, átkarolná, megfeszülne, úgy emelné. mintha szülne. Mintha szülné a világra, dobná szívem udvarába, ott van, ott a kőnek helye, hej, nincs, aki fölemelje. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Losonczi Léna: Az Úr az őriződ 121. zsoltár Szemem hegyekre emelem, égre fordul tekintetem. Onnan jön a segítségem: Az Úr őriz, s megáld engem! Ébren vigyáz ott őrizőm, uralkodik téren, s időn, ki eget, földet alkotta, lábam meg nem tántorítja. Ő tenéked is őriződ, oltalmazód és segítőd. Sem nap, sem hold nem árt néked, minden bajtól védi élted. Bízzál egész életedben! Vigyáz jártodban-keltedben. Gondot visel övéire, mint jó anya gyermekire. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Kányádi Sándor: Pajzán táncszók 1. Négy gombja van a nadrágod elejének, megszámoltam s le is vágtam mind a négyet, innen aztán ki nem teszed te a lábod, míg egyenként vissza tőlem nem szolgálod. 2. Bekötöm a csikódat az istállómba, rajtam kívül azt senki ne lovagolja. Ha én egyszer elkaptam a gatyaszárad, nem eresztem míg a kezem le nem szárad. 3. Az én csikóm szabad jószág, nem tűri ha megbéklyózzák. Istállóba akkor megy, ha kedve tartja, azt tűri csak, akit szeret, az ül rajta. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Varró Dániel: Badarország Volt egy úr, lakhelye Komárom, útra kelt egyszer egy homáron. Kérdezték: "Élelmes? Fürge és kényelmes?" "Nem - mondta -, de azért komálom." * Volt egy úr, lakhelye Tamási, térdéről lecsúszott a fásli. Kérdezték: "Harisnya?" Azt mondta: "Hogyisne. Nem látod, kérlek, hogy kamásli?" * Volt egy úr, lakhelye Tajvan, tudta, hogy a fején vaj van. Margarin nem lévén fejen állt zsemléjén - kicsike öröm a bajban. * Volt egy úr, lakhelye Pomáz, rászóltak: "Ne sokat pofázz!" "Jó" mondta "csak hát..." Pofán is csapták. Lelkéért szól most a fohász. * Volt egy úr, lakhelye Ecuador, palotát épített lekvárból. "Nincs neki teteje?" kérdezte a neje. "Nincs, szivem, épp abból laktál jól." * Volt egy úr, lakhelye Párizs, rászóltak: "Fogyjon le máris." Onnantól nem evett feltéthez köretet, "Pá, krumpli - mondta - és pá, rizs!" * Volt egy úr, lakhelye Alaszka, nejét egy barlangba falazta. Kérdezték, mért tette, Azt mondta: "Mérgembe. Untam a heringet fagyasztva." * Lakott egy öregúr Oxfordban, kérdezték: "Magának sokszor van?" "Mim is?" "Hát aza." Azt mondta: "Nana, fiatal koromban bokszoltam." * Volt egy úr, lakhelye Tolna, flaskákat árult egy boltba. "Kérek egy demizsont." "Nincs - mondta -, deviszont akkor se adnék, ha volna." * Volt egy úr, lakhelye Sarkad, pukkantott egyszer egy halkat. "Ki volt ez, kérem?" Azt mondta: "Én nem." Nem volt egy őszinte alkat. * Volt egy úr, lakhelye Holmavik, fogalma sem volt, hogy hol lakik. Kérdezték: "Galántán?" Azt mondta: "Talántán. Igyekszem megtudni holnapig." * Volt egy úr, lakhelye Piripócs, fogkrémmel ette a piritóst. Rakott rá ribizlit, kérdezték: "Hogy izlik?" Azt mondta: "finom, csak picit sós." * Volt egy úr, lakhelye Quebec: "Jöjjetek, ti hitvány ebek! Cápák és medúzok - én mindent megúszok..." Nem úszik most már, csak lebeg. * Volt egy hölgy, lakhelye Kabul, kertészek ejtették rabul. Azóta gerberát nem kaphat, mert berág, s egészen jól beszél babul. * Volt egy úr, lakhelye Mozambik, fenéken harapták a zombik. Faggatták: "Nagyon fáj?" Azt mondta: "Ugyanmár. Eleve is volt már azon lik." * Volt egyszer egy öreg teuton, átsétált négyszer a tejuton. "Kisgöncöl, Nagygöncöl - sóhajtott ötödször - de unom, Istenem, de unom!" ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Varró Dániel: Lecsöppenő Kecsöp Benő Jöhet pogácsa, bableves, veszedelem csak arra les, ki melegszendvicset kajol - figyelj te jól reám: Ha kérdik, kérsz-e szendvicset, és azt mondod, hogy rendicsek, soha ne kérj rá kecsöpöt, mert lecsöpög, le ám! Lecsöppenő Kecsöp Benő, a szendvicsen ő a bökkenő. Lecsöppen ott, lecsöppen itt, csupa kecsöp a bőrdzsekid. Majszolhatsz bármi egyebet, veszély csak akkor fenyeget, ha a fogad hotdogra fáj, hát készen állj, komám! Ha kérdik, kérsz-e hotdogot, jobb, hogyha ezt megfontolod, sose tetess rá kecsöpöt, mert lecsöpög, le ám! Lecsöppenő Kecsöp Benő, a hotdogon ő a bökkenő. Lecsöppen itt, lecsöppen ott, csupa kecsöp a farmerod. Mert ő a göcs, a bökkenő, az új ruhádra csöppenő, talajt csöpögve megkenő (holott a hőség rekkenő), nincs más veszély, csak ő, csak ő: Lecsöppenő Kecsöp Benő. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Lackfi János: Fogyó Dehogyis tagadom, meghíztam, Focizok, de a láb nem villan. Tizenegy kilogramm túlsúlyban Lebegek: telivér, bús kullancs. Van előny, ugyebár, mindebben: Leverem, aki bánt, hogy nyekken. De viszont csurog az izzadság, Nehezen hajolok, ingnyak vág, Kimerít az a pár lépcsőfok, Busz után ha futok, megfúlok. Cipelek, szuszogok: kandisznó, Fura tánc az elefánt-diszkó. Dehogyis tagadom: meghíztam, Poharamban ezért csapvíz van. Cukor és buborék ártalmas, Adalék, színezék: elhallgass. Se söröm, se borom, sem vodkám, Pedig a pia úgy - vágyott rám. Ne egyek sokat és nem sokszor, Kivi, őszi, narancs felspannol. Se szalonna, se jó disznósajt, Csibemell, zuza, még mit óhajt? Recsegek a vizes zsemlémmel, Libazsír, oda te nem nézel! Se süti, se csoki, sem habcsók, Ropi, csipsz nyema most, ej, haspók! A kinőtt ruhatár énrám vár! Lesik a hasamat: fogytál már? Fut a sok dekagramm szép sorban: Leszek újra, ki még nem voltam. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Mészöly Dezső: Distichonok Megtért térítő Tegnapi vakbuzgó, mit kezdjek kételyeiddel? Kétellyel fogadom kételyeid hitelét. * Gusztus dolga "Munka az élet sója"? De hát hova légy, Te, szegénykém? Édes-szájúnak szűlt a világra anyád! * Valld be! Asszonyi lélek akárhány van számodra közömbös, Asszonyi test egy sincs: vagy vonz, vagy taszit az. * Nászéjszaka Nász minden prömier, s hűvös szűzlány a közönség. Szerző! rajtad is áll, hogy legyen élvezete. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Zúgó Róbert: Magamra hagy a vasárnap magamra hagy a vasárnap délután, távolságok börtönajtaját zárva rám. minden idegszálammal nyújtózkodom utánad, drága, ahogy a fák ágai kapaszkodnak még görcsösen a nyárba, s várlak, ahogy évek óta hiába várom, hogy bekopogjon egyszer egy barátom pirosló arccal váratlanul hozzám. hát így, ilyen töprengések folytán jutok a harmadik cigarettavégig, s a tételig: csak a távolságok és egyedüllétek nőhetnek az égig. s a remény marad meg: leszokni körömrágásról, szeszről, dohányról, hogy elkerül háború, infarktus, fekély, a fogadkozás: majd holnap - ekként. körülvesz négy fal, bútorok, könyvek, lemezek, tévé, rádió... szemed színét nem lelem semmilyen tárgyban, drága, esetleg a szekrény dióbarnája vagy a naptár kékje... nem is emlékszem talán már színére, csak melled havas dombjait látom: hogy él, dobog, hullámzik az ágyon. s én most nem tudom merre jársz te. nem segíthet lemez se, rádió se. vadliba-hangja van a csendnek. a villanydrótokon lassan gyülekeznek már a fecskék. indulnom kéne nekem is valamerre, hozzád. tudom. és itt ülök. bilincsként szorítanak a tárgyak. szeptember van. késő délután. vasárnap. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Szőke István Atilla: Belesimulok... Belesimulok a tájba csöndet vigyázva nyáron napsütésben ősszel bőrig ázva tavasszal vígan-vidáman télen hűs lázban szélfútta felhőben csíkos csigaházban átváltozom fűnek-fának vad agyarának szépszárnyú lepkének ágas-bogas ágnak napraforgó leszek szálló párát eszek Pilis bíborából könnyű gúnyát veszek kis dombként heverek út-port felkeverek gombák kalapjára nagy pettyeket verek mint fény-nyaláb állok alkonyatkor szállok földi békességben harmatcseppé válok karomba véve az időt úgy vigyázom őt hogy véle lelkem már örökre összenőtt. ¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤ Nagy László: Húsz évet betöltve Országút porával érkeztem a házhoz, ordasan leültem anyám asztalához. Fehér országúton csak a szedret ettem, magas déli fényben attól émelyegtem. Most fekszem a fűben, diákságnak vége, ettem, ittam, élek nem tudom mivégre. Közel a szivemhez magas csalán-erdők, csípős tornyaikkal felhőkig törekvők. Kellene virulni, de még csak busúlok, az én idegeim kifárasztott húrok. Hagyjál Uramisten pihenni füvekben, legyek fekvő gyertya, még ne gyújts meg engem. Húsz évet betöltve írtam negyvenötben, még a vadcseresnye piroslott fölöttem.